Ride the dark side, search the Soulside!

Lélek szféra

Egyéb

A narcisztikus ember magánya

Az eredeti szöveg Rune Fardal-tól származik, és a <a href="http://sakkyndig.com/ 2>http://sakkyndig.com site-on található. A fordítás a szerző beleegyezésével készült!
Egyébként pedig: ne felejtsd el megnézni a többi, narcizmus témájú cikket! Biztosan találsz még érdekes témákat itt.


A magányosság a kapcsolatok minőségével áll összefüggésben, és ezt a narcisztikus problémakör megértésének érdekében nagyon fontos megismerni! Egyedül lenni ugyanis nem feltétlenül jelent egyet a magánnyal. Az egyedüllét önmagában véve akár egészséges is lehet, míg magányosnak lenni minden esetben egészségtelen.

Thorsen/Clausen (2008) írja: “A magányt úgy definiáljuk, mint a kielégítő mértékű és formájú szociális kapcsolatok hiányának fájdalmas megélését, amelyet az ember nemkívánatosnak él meg. Peplau és Perlman (1982, 3. oldal, a mi fordításunkban) több tanulmányban olvasható definíciókat foglal össze a magányról, a következőképpen:

A magány az egyén szociális viszonyainak hiányosságaiból fakad—a magány élménye minden esetben szubjektív tapasztalat, így nem jelent egyet a tényleges szociális elszigeteltséggel. Magányról akkor beszélünk, amikor az egyedüllétet vagy elszigeteltséget kellemetlen és negatív érzés kíséri.



Brita Nilsson pszichiátriai ápoló (2004) így ír erről: “A magány szenvedéshez vezet.” Rámutat arra, hogy a pszichiátrián ápolt betegek még az egészségügyi szakemberek stábjával körülvéve is nagyon magányosnak érzik magukat.

Senki sem magányosabb annál, aki egyedül ül karácsony este—amely a kultúránkban a szeretet, az összetartozás ünnepét jelenti a legtöbbünk számára.
A szociális viszonyok a kapcsolatteremtés és -megtartás minőségéről szólnak: azoknak, akiknek biztonságot nyújtó, stabil kapcsolatai voltak gyerekkorukban, felnőttként nem lesznek olyan (irreálisan magas és követelőző) igényeik, mint azoknak, akik ezt a biztonságot nem tapasztalhatták meg. Ez gyakran az alapvető megerősítésekről szól: annak, aki hisz önmagában, nincs rá szüksége, hogy állandóan visszajelzést és megerősítést kapjon (amelyet a narcisztikusok egyfolytában igényelnek másoktól.)
Ezért aztán nincsenek valójában “magányos emberek”—inkább csak “olyan emberek, akiknek rosszak a kapcsolatai másokkal”. A jó, minőségi kapcsolatokkal rendelkező emberek soha nem lesznek magányosak—akkor sem, ha pillanatnyilag éppen egyedül vannak!
A magány érzése nem a mennyiséggel függ össze, sokkal inkább a “valami külső” dologgal, valami “nem-én”-nel való kapcsolattal. Egyedül lenni nem szükségszerűen jelent egyet a magányossággal: sokan vannak, akik nagyon jól érzik magukat egyedül, és nem érzik magukat magányosnak. A “magány” fogalmában mindig van valami patológiás. Tehát kijelenthetjük: egyedül lenni nem jelent magányt. Egyedül érezni magunkat viszont már magányt jelent!

Míg az ember elárvultnak és magányosnak érezheti magát akár 1000 baráttal vagy ismerőssel körbevéve is (gondoljatok csak a közösségépítő oldalakra, ahol mindenkinek több száz “barátja” van, akikkel két mondatnál többet soha nem vált—A ford.), például egy meghitten együtt lévő szerelmespártól mi sem áll távolabb, mint a magány—kettejük számára az egész univerzum ott van, abban a pillanatban!

Azok a legkevésbé magányosak, akik a magukénak mondhatnak valakit vagy valamit, aki vagy ami igazi értelmet ad az életünkek.
Teszem azt, egy könyvmoly, aki belemélyedt az olvasásba, lehet, hogy egyedül van, de eszébe sem jut magányosnak éreznie magát! (A ford.: a shell scriptelésbe belefeledkezett linuxkocka, a meditáló szerzetes, vagy a maga gyönyörűségére festegető amatőr művész is jó példa lehet ugyanerre. Egyiküknek sincsen közönsége, mégsem érzik magukat elhagyatottnak és fölöslegesnek. - A ford.) Ennek a fajta minőségi kapcsolatnak, amely a magánynak elejét veszi, nem szükségszerűen ember és ember között kell létrejönnie: ember és állat, ember és érdeklődési kör, ember és hobbi között is kialakulhat ugyanez az érzelmi kötődés, amelytől fontosnak, értékesnek érezhetjük magunkat is, az odafigyelés tárgyát is. Sokan egyébként éppen azért tartanak társállatot, mert úgy érzik, hogy a kedvenc állattal érzelmileg kölcsönösen sokat adnak egymásnak. (”Minél több embert ismerek meg, annál jobban szeretem a macskámat/kutyámat/görényeimet”—A ford.)

A legmagányosabb érzést a minőségileg megfelelő kapcsolatok hiánya adja!
Azokat, akiknek az egyetlen valódi kapcsolatuk az “én” és “önmagam” közötti beteges kötődés (amely a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető minőségileg megfelelőnek… felhívom a figyelmet, hogy az érdemi kapcsolatnak “én” és “nem-én” között kell létrejönnie! - A ford.)—nos, őket nevezzük narcisztikusoknak.

A narcisztikusok a legmagányosabb emberek közé tartoznak—még akkor is, ha úgy tesznek és azt a benyomást keltik, mintha a legkevésbé sem lennének azok. Valójában senkijük nincsen a fals, idealizált énképükön kívül! Mérhetetlen magányban éldegélnek odafent, a mindenhatóság és önnön tökéletességük illúzióiból kialakított felhőik között. Senki sem mérheti magát az ő fantasztikus énideáljukhoz! Egy ilyen kapcsolat—definíció szerint—egy valódi tartalom nélküli gondolati felépítmény. Olyan, mintha az illetők álomvilágban léteznének: (ön)ámítások vákuumában élik le az életüket.
Nem csoda, hogy szorongással és életuntsággal küszködnek! (A kis lelkük mélyén nagyon is jól érzik, hogy ez az önmagukról kialakított, idealizált kép erősen irreális. Éppen ezért állandó és kielégíthetetlen az önigazolás-igényük—megerősítést követelnek erre a felépített képre, amely a mérhetetlen magányuk enyhítésére egyes-egyedül alkalmas -, a többi ember ennek az igénynek kielégítésére szolgál.—A ford.)
Mélyen legbelül nagyon keservesen hiányolják a valódi kötődést másokhoz—de éppen ez az a kötődés, amelynek létrejöttét minden, rendelkezésükre álló eszközzel igyekeznek megelőzni vagy tönkretenni. (Félnek attól, hogy az idealizált énképük összeomlik, és így nem lesz esélyük a megfelelő adag narcisztikus supply-t begyűjteni. - A ford.) Ebből egy paradox helyzet áll elő: a narcisztikusok azért keresik mások társaságát és figyelmét, hogy legyen kiket kihasználniuk az önnön nagyszerűségük érzésének kiépítése érdekében.
Az egészséges kapcsolatok egyenrangúak—abban az értelemben, hogy kölcsönösség áll fenn és két irányban folyik az érzelmek átadása és elfogadása. Egy narcisztikus személy erre a kölcsönösségre képtelen. Ez teszi őket különösen veszélyessé a szülői szerepben! A gyermeket ugyanis soha nem önálló egyénként, fejlődőben lévő személyiségként észlelik, hanem a saját narcizmusukat kielégítő eszközként. (A ford. megj.: sem a norvég, sem a magyar szakirodalomban nem láttam még ésszerű fordítást a “narcissistic supply” terminusra. Tudna valaki javasolni valami találót?)
Ez az egész önigazolás-provokáló, szeretetvadász viselkedésminta egy beteges szükségletet fedez a narcisztikus számára: annak igényét, hogy saját magáról kapjon visszajelzést, megerősítést! Az ilyen szülő mellett felnövő gyerekek nem saját magukról kapnak tükröt a felnőtt viselkedésében—hanem nekik maguknak kell a felnőttről megfelelő tükörképet alkotniuk. Nem fejlődő pszichéjű emberi lényként vannak kezelve, hanem eszközként, amelynek az a feladata, hogy apukáról-anyukáról jó képet adjanak és így apuka-anyuka önbecsülését erősítsék.
Az ilyen gyerekek értelemszerűen maguk is sérülnek. Számos pszichológus és jogász (akik gyermekelhelyezési perekben intézkednek) akad, akik láthatóan nem értik ezt a tragédiát.

Egy narcisztikus ember ugyan rendszerint a megelégedettség—vagy akár az önelégültség—látszatát adja, de a valóságban mérhetetlenül elégedetlen. Soha nem elégszik meg—sem önmagával, sem másokkal. A kötődésre való képessége nagyon alacsony, és még ez is hazugságokra és önbecsapásokra, meg mások becsapására épül. Ezért a kapcsolataik is hamisak lesznek—pontosan olyan hamisak, mint az énképük!

Az egyetlen mély, bensőséges kötődés, amelyet kialakítani képesek, a saját idealizált és dédelgetett énképükkel áll fenn. (Egy kórosan narcisztikus személyről lehet mondani, hogy “az empátiája nem terjed a tükrön túl!”—A ford.)
Belátható: egy életen át édes kettesben lenni egy nem valódi képpel, eléggé nagy magányt—és még nagyobb sérülékenységet—idéz elő. A narcisztikusnak senkije és semmije sincsen ezen az idealizált énképen kívül—élete tragédiája, hogy ennek az énképnek védelmezése, megerősítése érdekében áldoz fel mindent (és ez annyira felemészti az összes energiáját, hogy tartalmas, értékes emberi kapcsolatokat nem tud kiépíteni és/vagy megtartani.)

Mondhatni: azok, akik valamilyen vallást követve hisznek Istenben, nem olyan magányosak, mint azok, akik önmagukat szeretnék Istennek vélni.



Azzal együtt, hogy narcisztikusaink élvezettel mutogatnak ujjal azokra, akik nem népszerűek vagy csak kevés barátjuk van—nekik maguknak egyáltalán nincsenek igazi barátaik. Vannak ugyan olyan kapcsolataik, amelyek a felületes szemlélő számára barátságnak tűnnek—de senki nem lenne szívesen együtt egy élősködővel.
(Egy narcisztikus ember sokszor az úgynevezett barátait is gátlás nélkül kijátssza egymás ellen—például, mindegyikük előtt egy olyan arcát mutatja, amellyel adott személyből a legnagyobb rokonszenvet tud kiváltani; gondosan elszigeteli egymástól a “barátait” és egyiknek panaszkodik a másikra, a másiknak az egyikre; egy narcisztikus nőnek egyszerre akár több “legjobb barátnője” is lehet, akik nem tudnak egymásról… - A ford.)
A narcisztikus számára a legrosszabb rémálom lehet, ha “barátai” rájönnek, milyen is ő valójában.
Másokat kritizálni vagy leszólni, amiért nincsenek barátaik, valójában a narcisztikus ember saját, nehezen elviselhető magányának projekciója. Másokra vetítik ki azt a fájdalmat, amelyet emiatt a hiány miatt éreznek. “Ha nekem nincsenek barátaim, akkor neked se legyenek!”

Gyermekelhelyezési perekben több esetben felmerült már ez a probléma: a narcisztikus szülő azzal az indokkal szándékszik “elperelni” a gyermeket a másik szülőtől, hogy úgymond “nincsen megfelelően széles baráti köre, és emiatt nem tudna kellő környezetet biztosítani a gyereknek az egészséges szocializáció megvalósításához.” A valóság ezzel szemben: egy ép lelkű embernek általában nincsen nagyszámú minőségi kapcsolata, egészséges esetben inkább csak kevés közeli baráti kapcsolatot tartunk fenn. (Ráadásként, a narcisztikus szülők gyermekei rendszerint szocializációs problémákkal is küzdenek. - A ford.) A lelki egyensúly állapotában nem ismerősök és haverok tömkelegére van szükségünk, hanem egy-két valóban komoly és emberileg tartalmas baráti kapcsolatra! Ezt egy narcisztikus ember képtelen megérteni—mert neki magának nincsenek jó és tartalmas kapcsolatai másokkal, kizárólag beteges kötődései.

A baráti kapcsolatok normális esetben egyenrangúak. Narcisztikusok esetében ez—akármit is mutat a látszat—elképzelhetetlen. Hiszen hiába van nekik állítólag “sok barátjuk”; hiába jellemzik magukat odaadó családtagnak, együttérző kollégának; hiába képesek gyakran akár percek alatt megkedveltetni magukat másokkal: senki sincsen, akit magukhoz mérhetőnek tartanának! Az emberi kapcsolatok az egyenrangúságra épülnek, ezért lehetetlen a narcisztikusok számára, hogy emberi kapcsolatokat építsenek ki. Csak egyetlen Isten létezhet—és azok, akik ugyanígy Istennek képzelik magukat, eretnekek a narcisztikus személy számára.

Fizikailag képesek ugyan egy légtérben létezni másokkal, de igazi, tartalmas kötődést soha nem alakítanak ki. (Kétirányú áramlásra nincs esély. A narcisztikus csak egy irányban képes fuzionálni: ő árasztja a saját tartalmait, mások pedig ezen tartalmak tartályaiként vagy tükröző felületeként működhetnek. Más mód nincsen. {Illetve van, de azt narcisztikus dühkitörésnek és bosszúállásnak nevezik.}—A ford.) Szeretnék azt hinni ugyanis: senki sem érhet fel az ő szintjükre—vannak ők, és mindenki más csak alattuk létezhet. Másokra csak azért van szükség, hogy a narcisztikus tündökölhessen közöttük, mint fény az éjszakában. Ilyen hozzáállással pedig képtelenség tartalmas kapcsolatot létesíteni másokkal. (Vagy buta nyalizó stáb és “holdudvar” alakul ki, amelynek tagjai feltétel nélkül csodálják a narcisztikust—vagy előbb-utóbb mindenki átlát rajta, és végül magára marad, abban a pillanatban, amint mások rájönnek: milyen—üres, felületes, önző, gyerekes—valójában.—A ford.)



Azok, akik megpróbálnak egy narcisztikust valamilyen formájú érzelmi próbatétel elé állítani, kapcsolatot kezdeményezni vele, rendszeresen érzik azt: ez távolról sem kölcsönös, hanem egy egyoldalú kihasználás a narcisztikus részéről. (Agyafúrt narcisztikusok rendszerint elég ügyesek ahhoz, hogy adagoljanak valamennyi figyelmet vagy érzelmi tartalomnak látszó gesztust... de ez gondosan, szűkmarkúan ki van számítva. Csakis annyit—és egy szemernyivel sem többet!—porcióznak ki ebből, amennyiért már megvásárolhatják a másik ember csodálatát, szeretetét, figyelmét. Nem-narcisztikus ember esetenként elképedhet azon, hogy a látszólag őszinte érzelmek és tartalmak valójában mennyire kicsinyesen, spórolósan kerülnek kiadagolásra.—A ford.)
Egy narcisztikus környezetében az ember magányosnak érzi magát—ennek oka pedig a kölcsönösség, a kétirányúság hiánya!
(Akármit is mutat a látszat: a narcisztikus számára csak addig jelent érzelmileg bármit is egy másik személy, amíg az valamilyen formában kiszolgálja a narcisztikus kielégíthetetlen önigazolás-igényét. Ha hozzájárulsz ahhoz, hogy csodáltathassa magát—a barátjának tekint. Ha Tőled is ki tud csikarni elismerést—gyermeteg dicsekvéssel—olyan dolog miatt, amit mások előtt tetszelegve tett meg—a barátjának tekint. Ha elismered az—egyébként nem létező—tehetségét, akkor fontos vagy a számára.—A ford.)

A narcisztikus düh és bosszúállás nagy kifejezőerővel jellemzi azt, hogy a narcisztikus viszonya a saját hamis énképével mennyire sérülékeny. Bárki-bármi, aki vagy ami fenyegeti a kapcsolatot a narcisztikus személy idealizált énképével, elkerülhetetlenül ki fogja váltani ezt a narcisztikus haragot—egy brutális durvaságú és empátia nélküli agressziót. A narcisztikus haragnak nagyon primitív megnyilvánulási formái vannak, és más indulatokhoz hasonlítva erőteljesen irracionális.
Ha őszinte vagy egy narcisztikushoz—pl. építő kritikát próbálsz megfogalmazni; nem szolgáltatsz önigazolást a cselekedeteire akkor sem, ha ezt provokálja minden erővel; vagy, ha bármilyen ok folytán is úgy érzi: fennáll annak veszélye, hogy elhomályosítod az ő tündöklését—akkor számíthatsz a sértettségére, a felháborodására, és arra, hogy ellenségének fog tekinteni, akár drámai módon megszakítja a kapcsolatot. Vagy vele vagy, feltétel nélkül, és mindenre tapsikolsz-bólogatsz neki, vagy az ellensége vagy. Hasítási problémák itt is erősen befigyelnek.—A ford.)

A legrosszabb, amit egy narcisztikussal tehetünk, éppen ezért ez: megkérdőjelezni vagy kihívás elé állítani az önmagukkal való viszonyukat. Ebben az esetben ugyanis fennáll az a veszély, hogy elveszítik az egyetlenegy dolgot, amelyet tényleg a magukénak mondhatnak: a kapcsolatukat a hamis énképükkel.