Ride the dark side, search the Soulside!

Lélek szféra

Egyéb

A szégyen és a személyiségrétegek

A szerk. megj.: Ha valamilyen narcizmus-témájú keresőkifejezéssel jutottál ide, akkor ajánlom, hogy kukkantsd meg ennek az összetett cikknek a többi részét is, az összefoglalót itt találhatod meg! Az eredetit egyébként Rune Fardal írta, és a fordítás az ő hozzájárulásával készült.

 

A narcisztikus problematika megértéséhez tisztáznunk kell néhány fontos fogalmat, amelyek a személyiség felépítésére vonatkozik. Ha ezeket a fogalmakat megértjük, akkor azt is meg fogjuk érteni, hogy ezeket a személyiségrészeket, alkotóelemeket a narcizmus milyen formában károsítja (illetve: miként módosulnak ezek narcizmus fennállása esetén.)

Id (entitás):
ki vagyok én? Milyen szociális csoportoknak, tágabb vagy szűkebb értelemben vett rétegeknek vagyok tagja? Ez a relációk nagyságát is meghatározza. Mondhatjuk azt is, hogy az Id annak megélése, hogy különféle helyzetekben hogyan állunk helyt. Más szavakkal: az Id a környezethez való viszonyban értelmezhető. Az Id nem létezik vákuumban.

Selbst:
ahogyan belül megéljük, megtapasztaljuk önmagunkat. Ez különféle rétegekre bontható - mint például a "Selbst magja" vagy a "valós Selbst", amelyek a tudatos és a tudattalan tapasztalása annak, ami - és amilyenek - valójában vagyunk. George Herbert Mead teoretikus megkülönbözteti a "szubjektív ént" és az "objektív ént". Egy másik megközelítésben ugyanez: a Selbst két fázisra osztható fel, a cselekvő, de tudattalan, és egy észlelt, tudatos fázisra. Még másabb szavakkal: a belülről és a kívülről átélt "én"-tapasztalás.

Selbst-objektum
- az a funkció és jelentéstartalom egy másik személyben, állatban, fogalomban, kulturális formációban vagy egy ideológiában, amelynek révén a szubjektív "én" egy összefüggő, értelmes Selbst-ként tapasztalható meg.
Emberibb nyelven megfogalmazva: egy külső tárgy, "átmeneti tárgy", amelyben megtestesül az énünk, az énazonosságunk egy kisebb-nagyobb része. Valami, ami jól jelképezi azt, amivé válni szeretnénk, vagy amivel azonosulni tudunk.
Ép lelkű embereknél ez a tárgy élesen elhatárolódik a személytől - narcisztikusoknál a Selbst-objektum és a Selbst között elmosódnak a határok. (Lásd: a narcisztikus szülő, aki saját maga kiterjesztéseként, vagy másodpéldányaként tekint a gyermekére.) Ennek az elmosódásnak egyik oka lehet: a saját Selbst-jük olyan nagy mértékben károsodott, hogy a saját Selbst-jük helyett az azt megtestesítő (tükröző) tárgyba kénytelenek invesztálni - annak érdekében, hogy "valakiknek" vagy "valamilyeneknek" érezni magukat legyen esélyük.
A narcisztikus harag így válik annak kifejeződésévé, hogy a Selbst-objektum hatása gyengül, vagy elszakad a Selbst-től. Ezáltal a narcisztikus elveszíti önmaga "grandiózus" részét, a világban való kifejeződését vagy megtestesülését, és átéli annak fenyegető esélyét, hogy magára marad egy megcsonkított, sérült Selbst-tel, amely traumákhoz és megszégyenülés-élményekhez kapcsolódik.

Énideál:
az optimálisnak ítélt, grandiózus észlelés, amelyet önmagunkkal kapcsolatban észlelünk: amilyenné szeretnénk válni, amilyennek szeretnénk, ha mások ismernének bennünket.
Ez semmiképpen nem tévesztendő össze a "hamis Selbst"-tel, amely egy irreális és fantáziatartalmakból táplálkozó önészlelés. (Éjszakai túráknál például a Sarkcsillagot használhatjuk iránymutatónak - de ez nem azt jelenti, hogy az úticél a Sarkcsillag!)

A grandiózus Selbst (Karterud után.)

Archaikus (primitív) Érett
A világ középpontja Ambíciók
Figyelemre éhezik Tudatában van önnön egyedi mivoltának
Függ a visszajelzésektől Van kapacitása arra, hogy egyedül is jól érezze magát

A párkereső Selbst

Archaikus (primitív) Érett
Mi vagyunk a legjobbak, Te és én! Mi ketten nagyon érdekes véleményekben osztozunk
Vagy velem vagy, vagy ellenem! Van valami nagyon jó, ami emberileg közös bennünk
Szükségem van valakire, aki éppen olyan, mint én! Én és a legjobb barátom

Az ideálkereső Selbst

Archaikus (primitív) Érett
Intenzív igény a függőségre Bizalom valaki más felé, aki bölcsességet és tudást ad át
Szüksége van valakire, akire támaszkodhat a túlélés érdekében Képes egy szereteten alapuló párkapcsolatban élni
Valamilyen külső, szervezett vallás, értékrend vagy ideológia után keresgél, amely rendet, csendet és nyugalmat teremtene Spiritualitás

Egy harmonikusan fejlett és erős Egóval az ember képes:

  • tolerálni, ha a szükségletei nem elégülnek ki azonnal,
  • frusztrációt elviselni,
  • jövőbeli célokat eltervezni és kivitelezni,
  • megbeszélésekhez, ígéretekhez tartani magát,
  • különbséget tenni önmaga és mások között,
  • felelősséget vállalni a tetteiért,
  • érett védekező stratégiákkal rendelkezni,
  • minőségi valóságértékelést folytatni,
  • stabil identitással, jól működő szerepszemélyiséggel rendelkezni.

A narcisztikusok jellemzően az "egójukkal" kapcsolatos hiányosságok miatt sínylődnek. Mondhatni, egógyengeségben szenvednek.

Önbizalom:
a siker, az "uralom a helyzetet" és az "elértem, amit akartam" élményén keresztül épül.
Az önbizalom a külső dolgokkal megküzdésen alapszik - mint amikor a gyerek megtanul biciklizni, úszni, rajzolni és így tovább. Amennyiben a felnőtt elveszi a gyermektől ennek a "meg tudom csinálni!" érzésnek a tudatát, az önbizalom csökken és a szégyenérzet erősödik.

Önbecsülés:
az ember belső önérték-érzetéről szól. Az önbecsülés a belső megküzdésen alapszik, és alapvető fontosságú az önbizalom kialakulásában. Egy egészséges önbecsülés fontosabb, mint a "helyzet uralásából" fakadó önbizalom.

Implicit önbecsülés:
automatikus, kontrollálhatatlan, spontán, tudattalan, magasabb rendű kognitív folyamatok által nem befolyásolt. Ez az az emlékezet, amely az agy primitívebb régióiban tárolódik - mint az amygdala és az agytörzs. Ez nagyrészt affektív és érzelmi alapú emlékezet.

Explicit önbecsülés:
tudatos, akaratlagosan szabályozható, kognitív és verbális folyamatok által befolyásolt. Ez az emlékezésnek az a rétege, amely az agy magasabb régióiban található, ahol az asszociációk és a tudatos gondolati folyamatok zajlanak le.

Az overt (nyílt, direktben egoista, brutális nyíltsággal énközpontú, krónikus szereplésvágyban szenvedő, provokatív) narcisztikusoknak ezek szerint túlhajtottan magas explicit önbecsülésük van, amelyhez rendkívül alulfejlett implicit önbecsülés tartozik.
A covert (indirekt, szerénykedő, manipulatív, nem nyíltan erőszakos, álomvilágban élő, jótündéresdit játszó) narcisztikusoknál, éppen fordítva, nagyon alacsony explicit önbecsülés és rendkívül magas implicit önbecsülés található.

A narcisztikusok a Selbst-élményüket minden esetben és kizárólagosan külső visszajelzésekhez kötik: elfogadáshoz, elismeréshez, annak élményéhez, hogy "nyeregben vannak", és hogy nagyszerű és csodálatra méltó emberként állhassanak elő. Ezért függenek ennyire erősen mások visszajelzéseitől: valójában nincsen önbizalmuk, akkor sem, ha ezt a benyomást próbálják kelteni. Ez különösen a covert narcisztikusokra jellemző. Az erőszak, a kritika és a sérelmek letörik az önbecsülést, akár ép emberről, akár narcisztikusról van szó.

A belső Selbst-elvárások lehetnek:
a.) reálisak, valós alapokra épülőek - normálisnak mondható embereknél;
b.) túlhajtottan fantazmagóriákból táplálkozó, mint a narcisztikusoknál;
c.) merevek, rigorózusak, mint a pszichopatáknál.

Minél inkább túlhajtott és idealizált a grandiózus önbecsülés a valósághoz képest, annál nehezebb a belső elvárásoknak eleget tenni, és ezért a megszégyenülés érzésére is annál érzékenyebb lesz az egyén.
Minél távolabbi (minél kevésbé görcsösen őrizgetett, dédelgetett) az énkép, annál kevésbé befolyásolja (korrigálja) a viselkedésünket; a viselkedés így instrumentális lesz, túldomináló érzelmek helyett az aktuális vagy távolabbi célok határozzák meg.

Amikor a feldolgozatlan szégyenérzet krónikussá válik, közbelépnek az automatikus lélektani/idegrendszeri védekezési mechanizmusok. A szégyen neurológiailag egy kiegyensúlyozatlan állapotot jelent, amelyet az egész idegrendszer minden erejével kompenzálni igyekszik.
(A ford. megj.: ennek egy rahedli irodalma van, lehetne erről bővebben is írni, azonban a jelen cikkben tárgyalt probléma megértéséhez egy ilyen érintőleges említés is elég.)
Mindez tudattalanul történik, a tudatos kontroll ezt nem képes befolyásolni. A személyiség, amely ennek a folyamatnak a végére kialakul, túlhajtott narcisztikus sérülékenységet fog mutatni.

A krónikus szégyenérzet a másokhoz való viszonyulást is nehézzé teszi, akadályozza vagy ellehetetleníti. A fejlődés során patológiás mértékű és formájú szégyen áll elő mindazzal kapcsolatban, amit a gyermek a gondviselője teljesítetlen elvárásaiként él meg. Nézzünk egy nagyon egyszerű, de nagyon jellemző példát:

Egy kétéves kisgyerek felfedezi a világot. Talál egy helyet a kertben, ahol boldogan turkál a friss, nyirkos és puha talajban. Büszke magára, amiért fel tudja túrni a földet. "Idenézzetek!" - szeretné közölni a világgal. "Nézzétek, mit csináltam! Ügyes vagyok."
Édesanyja viszont rákiabál:
"Nézd meg, hogy nézel ki.! Micsoda disznóólat csináltál! Tiszta kosz vagy, a ruhád is teljesen mocskos lett! Nagyon csalódtam benned. Szégyelld magadat."
A kisgyerek nagyon megsemmisülve érzi magát. Leszegett fejjel mered a földre. Ahogyan a sáros kezét és ruháját nézi, belül kezdi el magát mocskosnak érezni. Azt hiszi, valami nagyon rossz lehet benne, valami rossz és piszkos, amit soha nem fog tudni lemosni önmagáról. Megszégyenül.


Ez a példa megmutatja, mennyire fontos, hogy a felnőttek odafigyeljenek arra: a kritika vagy a rendreutasítás soha ne a gyermek személyének egészét érintse, hanem kizárólag a gyermek cselekedeteire koncentráljon. A gyerek képes megérteni és elfogadni, hogy valami rosszat tett, anélkül, hogy át kellene élnie azt, hogy ő maga rossz és elfogadhatatlan! Annak belátása, hogy korrekcióra szorul, amit tett, nem vezet olyan súlyú szégyenérzethez, mint az, ha állandóan azt kell hallania, hogy ő maga szégyellnivaló. Amikor a szégyen a Selbst egészét érinti, nagyon könnyen válik általánossá, és később is könnyen előjön mindig és minden élethelyzetben.
Ez vezet egy destruktív formájú szégyenérzethez.
(Az egészséges szégyenérzet annak belátását jelenti: egy adott, meghatározott viselkedés vagy tett szorul korrekcióra - ez önmagában nem ássa alá az önbecsülést. Teljesen más, ha azt mondjuk a gyereknek: "hát, fiam, jobb lenne, ha máskor ezt így-és-így csinálnád", mint az, ha rárivallunk: "Te szerencsétlen! Mit műveltél! Most nézd meg magadat! Hogy nézel ki?")
Ha a kritika nem a gyermek egész személyét érinti, hanem csak a helyesbítésre szoruló viselkedést, akkor ez építő kritikaként és nem lesújtó, megsemmisítő szégyenként fog hatni. Amennyiben a szégyenérzet csak korlátozott és alkalmankénti történések során merül fel - és lehetőség nyílik a feldolgozására, akkor nem fenyegeti a gyermek Selbst-jét.
A gyermeknek ugyanis útmutatásra van szüksége ahhoz, hogy megtanulja: az adott társadalmi normák szerint mi helyes és mi helytelen. Ezért létfontosságú, hogy a felnőttek (pontosabban szólva: a szülő) megfelelően tükrözzék a gyermek viselkedését. Viszonyítási alapnak. Egy olyan felnőtt, aki képes különbséget tenni a saját igényei, és a gyermek igényei között, illetve a gyermek Selbst-je és a sajátja között, alkalmasan szolgál ezzel a viszonyítási alappal. A gyermek így fokozatosan, a korának megfelelő mértékben lépéseket tesz az autonómia felé.

Fontos az is, hogy ez a viselkedés a felnőtt részéről konzisztens legyen - így a gyermek kiszámíthatónak, előrejelezhetőnek tapasztalja meg a világot maga körül. A kiszámíthatatlanság bizonytalansághoz vezet - ami pedig bizonytalan, azt az ember rendszerint minden erejével, görcsösen megpróbálja bebizonyítani.