Ride the dark side, search the Soulside!

Lélek szféra

Egyéb

Időről időre olvashatunk, hallhatunk a hírekben egy-egy tragikus kimenetelű megbetegedésről. Mindig óriási szenzáció-értéke van annak, ha egy-egy fotómodell belehal a fogyókúrázásba, alkalmanként azonban másfajta esetek is nagy port kavarnak.
Jó volna, ha a botrányéhség kielégítése és a bűnbakgyártás helyett gondolkozásra és esetleg szemléletváltásra alkalmazná mindenki a nagy nyilvánosságot kapott eseteket.
Néhány évvel ezelőtt egy 18 éves angol lány fogyott szinte szó szerint halálra (pontosabban, a fogyókúrától legyengülve tüdőgyulladást kapott, amelyet már nem élt túl.) Az ő történetét azért mesélem most el, mert sajos sztereotip anorexiás sztorinak tekinthető.
Szegény kislány az érettségi előtti hónapokban vált az eszeveszett fogyókúra rabjává, bár korábban is akadtak hasonló problémái: 15 éves volt, amikor kényszerbetegséggel kezelték. A gyógyszernek, amelyet akkor - tehát több, mint három évvel azelőtt! - felírtak neki, az egyik lehetséges mellékhatása az étvágy csökkenése. Emiatt bírósági ügy is lett az esetből: azt vizsgálták, hogy ennek a gyógyszernek mennyiben lehetett köze a nagylány korai halálához. (Mivel már tudjátok, hogy az anorexia messze nem az étvágytalanságról szól, gondolom, sejtitek, hogy közvetlenül a gyógyszernek vajmi kevés köze lehetett a tragédiához.)
Szégyen vagy sem, sírtam dühömben és együttérzésemben, amikor a mély gyásztól lesújtott szülők nyilatkozatait olvastam. Nem a szülők iránti részvét csalta elő a könnyeimet; ugyanis az a benyomásom támadt, hogy ezt a kislányt soha nem szerették önmagáért. Nem azt hangsúlyozták, hogy mennyire kedves, szép, szeretnivaló volt; nem derült ki, hogy szeretett-e virágot szedni, lepkékben gyönyörködni, kicsi állatokat simogatni, vicces könyveket olvasni vagy valami hasonló.
Ehelyett azt tudhattuk meg, hogy színjeles bizonyítványt vitt haza - a halála után derült ki: olyan jók voltak az eredményei, hogy felvették volna egy rendkívül nagy hírű egyetemre...-, és hogy szabadidejét telezsúfolta különféle "társadalmilag hasznosnak" minősülő tevékenységekkel.
Mindez azt az érzést keltette bennem: ennek a gyereknek soha nem a személyét szerették, hanem a teljesítményeit. Édesapja egyenesen így nyilatkozott: "A társadalom egy hasznos tagját veszítette el. Rettenetesen hiányoljuk." Ha a kislány nem tette volna magát társadalmilag ennyire hasznossá, akkor sokkal elhanyagolhatóbb lenne a veszteség is? Egyáltalán nem vagyok meglepve - mivel nekem is vannak tapasztalataim. Ez a kislány valószínűleg kétségbeesetten vágyott (volna) az elismerésre, az elfogadásra, ezért vállalt erején felül sok feladatot, ezért teljesítette túl önmagát. Most viszont az egész külvilág együttérez a leány "fantasztikus" szüleivel: "milyen kegyetlen a sors, hogy ilyen csodálatos szülőktől ragadta el csodálatos gyermeküket." Tökéletes alibi mindenkinek. Nem nehéz elképzelni, hogy mi lehetett a csodálatos szülők álcája mögött, akik inkább a külvilágban keresik a hibát, és inkább perelnek az évekkel korábban felírt gyógyszer miatt.
Nem áll jogomban az ítélkezés, de mindannak alapján, amit magam is átéltem, azt gondolom: ez a történet nem annyira a sors kegyetlenségét mutatja, mint inkább a környezetéét. Talán társadalmilag hasznosabb lett volna, ha időben észreveszik, mi több, komolyan veszik a problémát, megpróbálják megérteni, hogy mi zajlik a háttérben.
Az éhen halt modellek kérdése is említést érdemel.
Néhány országban már komoly kampányok indultak annak érdekében, hogy a divatcégek ne engedjék a kifutóra az egészségtelenül sovány - 18 alatti testtömegindexű - modelleket. Ez látszólag egy igazán előremutató kezdeményezés, a valóságban még mindig nem segít túl sokat a helyzeten. A korábbiakban már volt szó arról, hogy a testtömegindex elég keveset mutat meg arról, hogy valaki mennyire súlyos evési zavarban szenved - vagy mennyire nem. Sokkal célravezetőbb volna, ha egészséges nőideált állítanának az emberek elé - az egészséget pedig a számértékek nem önmagukban mutatják meg! Lazán bele lehet ebbe halni normális - vagy a normálisnál csak egy kicsit alacsonyabb - testsúllyal is!
Azt is érdemes tudni: a régebben nagy nemzetközi médiavisszhangot kapott halálesetek - Luisel és Eliana Ramos, valamint Ana Carolina Reston halála - egyike sem konkrét értelemben vett "éhhalál" volt. A Ramos testvérek mindketten szívrohamot kaptak (Luisel, miután hónapokig nyers salátán és cukormentes üdítőn élt, nem bírta tovább, és elment a barátjával pizzázni... másnap egy divatbemutatón rosszul lett és összeesett. A húga néhány hónappal később hasonló körülmények között vesztette életét), Ana Carolina pedig tüdőgyulladásban halt meg (ezt megelőzően, hosszú ideje kizárólag almán és paradicsomon élt, és azt is gyakran kihányta a fölös kilóktól való félelmében... Ugyanis azt kellett megtudnia: még mindig túl vastag a karja ahhoz, hogy nemzetközi modellkarrierben is gondolkozhasson. Ezt inkább nem kommentálom.)