Ride the dark side, search the Soulside!

Lélek szféra

Egyéb

Ez a fejezetcím egy rendkívül sokrétű témát vezet be.
Látszólag ugyan az egész fogyókúra-mánia arról szólna, hogy megfeleljünk az úgynevezett nőideálnak; a háttérben meghúzódó valóság viszont éppen az, hogy egy anorexiás nőnek súlyos nehézségeket jelent, elfogadni a saját nemiségét - illetve, pontosabban: a nemiséget általában. Úgy tűnik, nagyon gyakori az a betegségelőny: a páciensnek már nincs igazán esélye arra, hogy kívánatos legyen, hogy nőszámba vegyék. S ez egyáltalán nem ok nélkül történik.

Néhány jó szándékú, ám tudatlan ember így próbálja győzködni az anorexiásokat: "miért csináljátok ezt? Egyetek, csajok! Higgyétek el, a férfiak szeretik, ha egy nőn van mit fogni!" Ezt az "érvet" már annyiszor hallottam én is, a sorstársaim is, hogy elkerülhetetlen feladat, írni ennek hátteréről.

Azt hiszem, mindannyian pontosan tisztában vagyunk azzal, hogy a legtöbb férfi csakugyan a nőies formákat találja kívánatosnak. Egy fiú ismerősömet egyenesen így hallottam vélekedni erről: "nem tetszenek a botsáska lányok, a végén még megvágnám bennük magamat!"
Gyakran éppen ez a probléma lényege: sokan vannak, akik - tudat alatt - nem akarnak tetszeni az ellenkező nemnek. Ez látszólag érthetetlen, hisz józan ésszel mindenki azt gondolná: az egyik legalapvetőbb, legtermészetesebb "női dolog" a tetszeni vágyás. Azonban ha ehhez egy - vagy több - negatív élmény kapcsolódik, amelyekből azt tanulhatom meg: "ha tetszetős vagyok, akkor erőszakot kell elszenvednem", akkor az önvédelem egyik eszköze lehet, ha elérem, hogy ne legyek vonzó, nőies. (Őszintén szólva, számomra is az az elsőszámú betegségelőny, hogy elég volt felvennem egy uniszex farmert és egy kevésbé testhezálló pólót: ez máris elleplezte az alig létező mellemet, csípőmet, úgyhogy a hátam mögött gyakran hallottam a találgatásokat az utcán: "ez vajon lány, vagy fiú?")
Meglepően sok anorexiás lány történetében szerepel az átélt erőszak valamilyen formája - nemi vagy másfajta erőszak, családon belüli vagy párkapcsolaton belüli erőszak is egyformán lehetséges -, és az is gyakori, hogy az áldozat saját magát, illetve a saját nőiességét teszi felelőssé az átélt traumáért. Ennek későbbi lecsapódása a krónikus anorexiás állapotban: hihetetlen erejű ártatlanság, romlatlanság illúziókat kelthet az emberben, ha már annyira pocsékul néz ki, hogy senki nem venné nőszámba. Egy éhező test sok mindennek mondható, csak éppen kívánatosnak, vágyakat keltőnek nem. Ha már olyan szánalmasan nézel ki, hogy az embernek elszorul a szíve, ha Rád néz, akkor kisebb eséllyel fognak "megkívánni és a magukévá tenni", vagy cselédet csinálni Belőled.

Nagyon fontos kérdés: tudjuk, hogy - annak ellenére, hogy a restriktív evési zavarok gyakoribbak a nőknél - a férfiak esetében sem szokatlan ez! Szeretném, ha a kérdésnek erről az oldaláról írnának olyan férfiak, akik érintettek a problémában.

Nem ritka, hogy valójában ez motiválja a tervszerű éhezésre a beteget: "ha már annyira rosszul nézek ki, hogy senki sem veszi észre, hogy lány vagyok - illetve, már annyira kevés helyet foglalok el a világból, hogy észre sem vesznek -, akkor arra sem lesz esélyem, hogy még egyszer megbecstelenítsenek, vagy bántalmazzanak" - míg a felszínen csak az úgynevezett "kövérség" miatti hisztériázás vehető észre.

A valódi indok, a valódi motiváció erre az eszeveszettnek látszó önkínzásra, rendszerint rejtve marad a tudattalanban; ha az ember meg akar szabadulni az evési zavarától, akkor az egyik legfontosabb első teendő, tudatosítani ezeket a rejtett tartalmakat, élményeket, félelmeket. Ok nélkül semmi sem történik! (Nem szeretném a kérdést sarkítani: a megértés és a probléma átlátása csak az első lépés a megoldás felé. S annak is oka van, hogy a tudatosítás annyi időt meg energiát vehet igénybe: a makacs tagadásnak sokszor van egyfajta "belső önvédelem" vagy "belső fájdalomcsillapító" funkciója.)

A kérdés szorosan összefügg más, komoly problémákkal is: fizikai és lelki gyermekbántalmazás, iskolai vagy munkahelyi mobbing (mostanában már magyar nyelvterületen is ezzel a kifejezéssel szokás jelölni az - iskolában, munkahelyen - megjelenő zaklatást, bántalmazást, egy egész közösség véd-és dacszövetségét egy alkalmas "áldozat" ellen, akinek nem áll módjában megvédeni magát); párkapcsolaton belüli erőszak. Ezek tárgyalása már túlhaladná ennek a könyvnek a kereteit, de tudni kell, hogy meglepő összefüggések találhatóak a témában.

Természetesen, ha csak a felszínt nézzük, sok esetben a tetszeni vágyással kezdődik a betegség: gyakran már az is elég, ha egy önmagát és identitását kereső kamaszlány alakjára tesz egy megjegyzést akárki - kiváltképp olyasvalaki, aki különlegesen fontos szerepet tölt be az illető lány életében -, már ez is elindíthatja a fogyókúra irányába. S ha "megfelelő" adag negatív visszajelzéssel, megaláztatással kell az illetőnek konfrontálódnia, ez könnyen elviheti az ártatlanul indult fogyókúrát a szisztematikus éhezés, önmegtagadás irányába.

Meghökkentő gyakorisággal fordul elő, hogy sok lány jobban retteg a nővé válástól, mint amennyi félelmet és bizonytalanságot képesek lennének bevallani, megfogalmazni önmaguknak. Nagyon nehéz és kényes téma erről beszélni, mert olyan fájdalmas tények is beletartoznak, amelyeket tapasztalataim szerint "illik" agyonhallgatni, hárítani.
Félünk felnőni, kiváltképp akkor, ha a környezetünkben nem található olyan női példakép, akihez hasonlóvá szeretnénk válni. Rendkívül gyakori az evési zavarosok kórelőzményében, hogy édesanyjukban nem találtak igazán méltó, követésre alkalmas példaképre. Ez több indok miatt is lehetséges; a leggyakoribb ezek közül, hogy anyuka lelkesen tetszeleg az áldozatoskodó mártír szerepében, anélkül, hogy ez neki magának feltűnne. Természetesen a mártírkodáson kívül egyéb indokai is lehetnek annak, hogy valaki nem képes példaképnek tekinteni az anyukáját. Van, akinek az életéből teljes mértékben hiányzik az édesanya személye. Van, aki egyszerűen csak azért nem tudja példaképnek tekinteni anyukáját, mert teljesen eltérő lelki habitussal, személyiséggel rendelkezik, és az értékrendje is tökéletesen különbözik anyuci értékrendjétől.

A probléma ott kezdődik - és abban az esetben veti fel az evési zavar veszélyét -, ha már nemcsak arról van szó: "anyu nem példakép", hanem: "anyu azon a szinten nem példakép, hogy rajta keresztül látom meg azt: milyen NEM akarok lenni majd."

Amennyiben viszont nincs előttünk normális, épkézláb, hús-vér minta arról: milyenné szeretnénk válni, milyenné van esélyünk válni, úgy a túl sok negatív minta egy érdekes folyamatot eredményez. Miután egyre több mindent látunk arról: milyenek NEM akarunk lenni, erős negatív identitás jön létre - és összeszűkülnek a kilátások, a lehetőségek arra, hogy milyenek lehetnénk. Idővel már az tűnik a leginkább kézenfekvőnek, ha egyáltalán semmilyenek nem próbálunk lenni. Ennek pedig az a legegyszerűbb módja, ha minél kevesebb "van belőlünk". Ugyanúgy, ahogyan minél kevesebb dolog van, amellyel azonosulni tudunk, amelyet magunkba tudunk fogadni - éppen így lesz egyre kevesebb és kevesebb az az ételmennyiség, amelyet magunkba fogadunk. Ezek a következtetések első ránézésre talán túl merésznek tűnnek, de bárki elhiheti: csak akkor van esély arra, hogy egy evési zavarból hatékonyan kigyógyulj, ha megérted a tüneteid üzenetét. (Ez a mondat kissé elcsépeltnek, kiváltképp ezoterikus közhelynek tűnhet, elismerem. Azonban az evési zavarok olyan brutális nyíltsággal "üzennek", hogy eleinte, amikor elgondolkozik az ember a tünetei jelentésén, szimbolikus tartalmán, szinte nem is "meri" elhinni, milyen kézenfekvő összefüggések állhatnak fenn - még abban az esetben is, ha a "látszat" és a "valóság" egymásnak gyökeresen ellentmondanak.)