Ride the dark side, search the Soulside!

Lélek szféra

Egyéb

Összevissza tudnám magamat karmolni a színésznő diétázási szokásait körbevevő pletykákról, ezért most megteszem észrevételeimet. Itt és most. Mert ha még egyszer azt olvasom, hogy Ms. Hepburn “nem volt anorexiás, fegyelmezett volt”, akkor üvölteni fogok.

A klaviba szeretném csapkodni a fejemet, amikor olyan egyének jelentik ki: “nem, kizárt, hogy a művésznő evési zavaros lett volna”, akiknek nincs fogalmuk arról, mi az az evési zavar.

“A családja makacsul tagadja, hogy ilyen problémája lett volna!”

Ó igen—és a makacs tagadás egyet jelent a probléma nemlétével, mint köztudott.

“Kizárt, hogy anorexiás lett volna, a környezete szerint normálisan evett!”

Ezt nagyon, nagyon jól ismerem—evési zavarosoknál gyakori, hogy professzionálisan tudják elrejteni a valódi szokásaikat, eljátszani a normálist, ha éppen mások is jelen vannak.

“Kizárt, hogy anorexiás lett volna, a paradicsomos spagetti volt az egyik kedvence!”

Nekem is az egyik kedvencem. Akkor az is kizárt, hogy én lennék restriktív?
(NB az anorexiások, paradox módon, nagyon élveznek enni, és sikerélmény-forrásként élik meg, ha a “bűnös étel” iránti vágyakozást szigorú korlátok között tudják tartani.
Olvastam, hogy Ms. Hepburn soha nem fogyasztott kedvenc tésztaféléjéből egy kicsi tálkánál többet egy-egy alkalommal.
Miért gyanítom, hogy valószínűleg pontosan értette: az a kis tálkányi spagetti csak 250 kalóriányi “bűnözést” jelent? Ja, biztosan azért, mert soha életemben nem voltam restriktív én sem.)

“Naponta háromszor evett, tehát nem lehetett anorexiás!”

Dehogynem. Teszem azt, napi 600 kalóriát is el lehet osztani napi három “étkezésre”.

“Fiatalabb korában balettozott. Más szóval: atlétizált! Tehát nem lehetett anorexiás.”
Ó. Ti kis naivak. Nem tudtátok, hogy a táncosok, atléták az egyik kiemelt rizikójú csoport a restriktív zavarok tekintetében?

“Élvezte a csokoládét, meg néha a vaníliafagyit is, tehát nem lehetett anorexiás!”
Nem, tényleg nem volt anorexiás, csak fegyelmezett: egyszerre soha nem fogyhatott el több, mint egy kis kocka keserű csoki. (Amelyről réges-rég tudjuk, hogy még rá is segíthet a fogyókúrára, hiszen teltségérzést ad.) Továbbá az igazi kedvence nem is az ét-, hanem a belga tejcsokoládé volt! Illetve, soha nem több, mint két gombócnyi fagyi, és ez is csak különleges alkalmakkor.

Tény, hogy én magam sem tudnám megállapítani, látatlanban, a művésznő halála után több, mint 20 évvel, hogy anorexiás volt-e, vagy sem, de mindazok alapján, amit tudni lehet, erősen gyanítom, hogy az “atípusos restrikív” tünetcsoport jól leírhatja.

Viszont.

Az egyénisége, a hozzáállása, az egész személye nagyon jellemzően restriktívnek tűnik.

Befelé élő, introvertált alkatú egyénnek ismerték; inkább “érzékeny művész” alkat volt, semmint sztártípus. Ez restriktíveknél nagyon gyakori.

A gyerekkori élményei nagyon erősen rányomták bélyegüket a hozzáállására, többek között így az étellel kapcsolatos attitűdjére is.
Tudjuk, hogy gyerekként rendkívül szeretett torkoskodni, édesanyja ezért arra utasította a házvezetőnőt, hogy dugja el a cukorkát meg a csokoládét!
A háború alatt, a hiányos élelmiszerellátás azt eredményezte, hogy nagylányként erősen alultáplált lett (holott kiskorában kifejezetten pufók baba volt), és az éhségről az olvasással próbálta elterelni a figyelmét.
Az étellel kapcsolatos erős asszociációi lehettek, szerintem ez már bőven belefér a mágikus gondolkodás mintázatába: “Az evést mindig az örömmel asszociáltam, ezért ha éppen szomorú voltam, akkor inkább nem ettem, mert úgy éreztem: ezzel csak a szomorúságot táplálnám magamban.”
A hasítási problematika ilyen mintákkal szokott kezdődni.

Nagyon érzékenyen érintette a szülei válása és az, hogy édesapja gyakorlatilag semmilyen kapcsolatot nem tartott vele a válás után. (Már-már közhely: a restriktív gyerek, az gyakran kifejezetten apás, viszont egy igazi apa nincs jelen az életében.)

Feljegyezték, hogy egy alkalommal egy hosszú hajóút alatt megengedett magának némi kis lazítást, és hódolt a csokoládé iránti szenvedélyének. Amikor a producere meglátta, meg is jegyezte: “Felpakoltál némi húst a csontjaidra, nemde? Ne felejtsd el, hogy a csontjaidért szerződtettünk.”
A művésznő rögtön el is határozta, hogy lefogy és soha többé nem megy 103 font (körülbelül 46.7 kiló) fölé. Tekintve, hogy ehhez 170 centi volt… na, számoljatok csak testtömeg-indexet! Még akkor is, ha egy színésznőről van szó, ehhez a magassághoz még 52…53 kiló sem lett volna túl sok.

A perfekcionista, állandóan “nyomás alatt lévő” attitűd is kifejezetten a restriktív zavarokra utal. A művésznőt ugye százezrek csodálták a szépségéért meg a természetadta bájáért, ő maga pedig bevallottan csúnyának találta magát, voltak időszakok, amikor önutálatot tapasztalt meg, és úgy vélekedett: bárki “nézhet ki úgy, mint Audrey Hepburn”, a megfelelő frizurával, napszemüveggel meg kis fekete ruhában, amely a védjegyévé vált.

Ó, és ne felejtsük: Ms. Hepburn állítólag fantasztikusan főzött, sőt igen ötletes saját receptjei is voltak! Ez ismét annyira jellemző evési zavaros sajátosság, hogy számomra már több, mint gyanús.

Nagyon gyanús az is, hogy—noha mindig erősen vágyott az anyaságra—két vetélése is volt, mielőtt egészséges gyermeket szült volna. Nyilván több oka is lehet a vetélésnek, de 16.7 körüli testtömeg-indexszel nem meglepő, ha ennyire nehezen jön össze a gyerek.

Mindez természetesen nem garancia semmire; viszont sok apró momentumra, amelyet ismerhetünk a művésznő egyéniségéből és szokásaiból, erőteljesen felkaptam a fejemet. Úgy is, mint “nem is vagyok és soha nem is voltam evési zavaros” létforma.