Ride the dark side, search the Soulside!

Lélek szféra

Egyéb

Egy sokatmondó búcsúlevél

Skorpió Holdú szívcsakralakóknak csak szívcsakratulajdonosi felügyelet mellett ajánlott a szöveg olvasása.

Bill Zeller egy fiatal programozó volt, aki az öngyilkosságát megelőzően közzétett a neten egy hosszú levelet, amelyben olyan részletesen kiöntötte a lelkét, ahogyan életében soha nem tette.
Úgy döntöttem, hogy lefordítom ezt a szöveget, mert sok szempontból azonosulni tudok a tartalmával. Akkor is, ha egészen más jellegű traumatizáló élmények miatt vannak emlékbetöréseim, az alapfelállás nagyon hasonló az én esetemben is. Szeretnék nem meghalni, és szeretném hinni, hogy az ilyen iszonyat elől nem feltétlenül kell a halálba menekülni. Mindenesetre meg tudom érteni a srácot.





Ez a Google által tárolt változata a http://documents.from.bz/note.txt állománynak; az oldal mentésre került a 2011. január 31.-iki, 18.11.15 GMT szerinti állapotában. Az eredeti oldal azóta megváltozhatott.

Szándékomban áll kijelenteni: épelméjű vagyok, és tisztázni a cselekedeteimet, de feltételezem, hogy soha nem leszek képes meggyőzni bárkit is a döntésem helyes mivoltáról. Lehet, hogy mindenki, aki úgy tesz, ahogyan én, alapértelmezetten elmebetegnek minősül, de legalább magyarázatot adhatok az indokaimra. A tartalmak személyes mivolta miatt fontolóra vettem, hogy egyáltalán nem írom meg mindezt—de nem szeretnék elvarratlan szálakat hagyni magam után, és azt sem szeretném, ha találgatások folynának arról, hogy miért tettem ezt. Mivel soha senkivel nem beszéltem arról, ami velem történt, valószínűleg mindenki hibás következtetéseket vonna le.

A gyerekkoromból származó legelső emlékeim arról szólnak, hogy ismételten megerőszakoltak.
Ez az életem minden egyes aspektusára befolyással volt.
Ez a sötétség—ez az egyetlen kifejezés, amellyel le tudnám írni—úgy követett engem mindenhová, mint egy köd, de időnként felerősödött és a hatalma alá vont—rendszerint egy-egy speciális helyzet váltotta ki ezt az intenzitást. Az óvodában képtelen voltam a mosdót használni, és bénultan álltam minden egyes alkalommal, amikor ki kellett mennem—ez egy sorozatnyi kínos és megmagyarázatlan viselkedésformához vezetett. A károsodás, amely a testemet érte, a mai napig megakadályoz abban, hogy normálisan használjam a mosdót—de mostanra ez már nem egy fizikai korlátozást jelent, hanem egy napi rendszerességű emlékeztetőt arra, hogy mi történt velem.



Ez a sötétség követett mindenhová, ahogyan felnőttem. Emlékszem, órákon át legóztam, az egész világom csak belőlem és egy doboznyi hideg műanyag alkatrészből állt. Csak vártam arra, hogy végre mindennek vége legyen. Mostanában ugyanezt csinálom—annyi különbséggel, hogy legózás helyett netezek, olvasok vagy baseball-meccseket nézek. Az életem nagy részét úgy töltöttem, hogy belül halottnak éreztem magamat, és vártam, hogy a testem is ehhez alkalmazkodjon.

Míg felnőttem, alkalmanként csillapíthatatlan dühöt éreztem, de ezt—egészen a kamaszkoromig—soha nem kapcsoltam össze mindazzal, ami korábban történt. Általában képes voltam kordában tartani ezt a sötétséget néhány órára, azáltal, hogy olyasmit csináltam, ami erős összpontosítást igényelt—de mindig visszajött.
A programozás ezért vált vonzóvá a számomra. Soha nem voltam különösebben odáig a számítógépekért, és matekzseni sem voltam, de ez az időleges béke és megnyugvás, amelyet biztosítottak, olyan volt a számomra, mint egy kábítószer. Hanem a sötétség mindig visszajött—és mintha egyfajta rezisztenciát fejlesztett volna ki, mert a programozás egyre kevésbé és kevésbé nyújtott menedéket.

A sötétség velem van, csaknem minden alkalommal, amikor felébredek. Úgy érzem, hogy egy koromfelhő borít be. Úgy érzem, egy bemocskolt testbe vagyok börtönözve, amelyet a világ minden mosása sem tisztítana meg. Minden alkalommal, amikor arra gondolok, ami történt, mániákus és ingerült leszek, és képtelen vagyok bármi másra koncentrálni. Ez abban nyilvánul meg, hogy több órán át tömöm magamba a kaját, vagy 16 órát alszom egyhuzamban, vagy állandóan a konditerembe járok, vagy egész héten át szakadatlanul kódolok.
Kimerít, hogy minden egyes nap minden egyes órájában így érzek.

Hetente 3-4 éjszakán át rémálmaim vannak arról, ami történt. Ez visszatart attól, hogy aludjak, és állandóan fáradt vagyok—mert az az alvás nem pihentető, amely mintha több órányi lidércnyomást hoz magával. Izzadtan és haraggal ébredek fel. Minden reggel emlékeznem kell arra, hogy mi történt velem, és a kontrollra, amelyet az életem fölött gyakorol.

Soha nem tudtam elvonatkoztatni attól, ami történt velem, és ez a szociális kompetenciámra is rányomta a bélyegét. Amikor elborított belül a harag, és elvesztem a saját gondolataimban, aztán valaki rám köszönt vagy leállt volna beszélgetni velem, nyilván nem értették, miért tűnök annyira hidegnek és távolságtartónak. Ott jártam az emberek között, a külvilágot egy távoli ajtón keresztül észlelve, képtelen voltam normális emberi interakcióba lépni. Sokat tűnődtem azon: milyen érzés is lehetne, anélkül közelíteni mások felé, hogy az emlékeim jönnének vissza egyhuzamban; azon is gondolkoztam, vajon másoknak is vannak-e hasonló élményeik, csak jobban tudják leplezni őket?

Az alkohol időlegesen enyhülést nyújtott, és segített elmenekülni a sötétség elől. Később mindig rám talált, és nagyon haragudott, amiért sikerült elmenekülnöm előle. Mindig revansot vett, meg kellett lakolnom érte.
A felelőtlenségek közül, amelyeket elkövettem, a legtöbb a sötétség eredménye volt. Egyértelmű, hogy felelős vagyok minden döntésért és cselekedetért—azokért is, amelyeket akkor tettem, amikor ittam -, de semmi sem történik ok nélkül.



Az alkohol és más drogok segítettek abban, hogy a helyzetem valóságát egy ideig figyelmen kívül hagyjam. Könnyű volt egész éjszaka inni, és elfelejteni, hogy nincsen jövő, amely elé tekinthetnék. Soha nem élveztem, amit az alkohol művelt velem, de ez még mindig jobb volt, mint őszintén szembenézni a létemmel. Több, mint hét hónapja hozzá sem nyúltam sem alkoholhoz, sem más tudatmódosítóhoz (és amikor megteszem, akkor sem állok majd alkohol vagy drog hatása alatt), és ez arra kényszerített, hogy az életemet őszinte és tiszta módon értékeljem. Számomra nincs jövő. A sötétség mindig itt lesz velem.



Korábban azt gondoltam: ha megoldok valami problémát, vagy elérek egy célt, akkor talán békén hagyna. Vigasztaló volt, kézzelfogható feladatokat azonosítani a problémáim forrásaként—ahelyett, hogy olyasmivel foglalkoznék állandóan, amit soha nem leszek képes megváltoztatni.
Azt hittem: ha egy jó fősulira, vagy jó egyetemre bekerülök, vagy lefogyok, vagy egy álló éven át szinte minden nap konditerembe járok, vagy olyan alkalmazásokat írok, amelyeket több millióan használnak, vagy ha Kaliforniában vagy New York-ban töltöm a nyarat, vagy olyan szakirodalmat publikálok, amelyre büszke lehetek, akkor talán egy kis enyhülést és békét érezhetek, és nem leszek állandóan boldogtalan, nem kísértenek majd az emlékek. De semmi, amit csak tettem, nem változtatott azon, hogy milyen deprimált voltam nap mint nap, és semmi, amit csináltam, nem adott kielégülést. Nem is értem, miért képzeltem azt, hogy ez a hajtás bármit is megváltoztatna.

Nem is tudtam, milyen korlátlan hatalma van a sötétségnek felettem és az életem felett, egészen az első párkapcsolatomig. Naivan azt hittem: függetlenül attól, hogy a sötétség hogyan befolyásolt engem személy szerint—a szerelmi életem, azt hittem, valahogy mégis elkülönül és védve lesz ettől. Amíg felnőttem, azt reméltem a jövendő kapcsolataimtól, hogy menekvést nyújtanak ettől a dologtól, amely napról napra kísért engem—de lassan ráébredtem, hogy a sötétség mennyire széles hatással bír az életem minden területére, és hogy soha nem szabadulhatok tőle. A kapcsolataim ahelyett, hogy menedéket nyújtottak volna, éppen hogy intenzívebbé tettek vele kapcsolatban mindent, amit ki nem állhattam. Soha nem leszek képes olyan párkapcsolatot fenntartani, amelyben ne ő lenne a középpontban és ne ő határozná meg minden aspektusát a szerelmi életemnek.

Az udvarlás, a romantika mindig csodásan kezdődött, és néhány hétig képes voltam figyelmen kívül hagyni őt. Hanem, ahogyan a kapcsolat mélyült, a sötétség visszatért, és minden egyes éjszaka egy fekete és kegyetlen háromszögben telt: én, a lány és a sötétség. Körbevett, áthatott engem, és minél több dolog történt kettőnk között, a sötétség annál intenzívebben jött elő. Ez azt eredményezte, hogy utáltam, ha hozzám érnek. Amíg testközelbe nem kerültem a lánnyal, addig úgy tekinthettem rá, mint ahogyan egy kívülálló tekint valami szépre, kedvesre, jóra és romlatlanra. Amint testi kontaktusba kerültünk, a sötétség őt is beborította, és magáénak követelte, és a bennem lakozó gonosz körbevette őt. Mindig úgy éreztem, hogy mindenkit megfertőztem, akivel csak együtt voltam.



A kapcsolataim nem működtek. Senki, akinek csak udvaroltam, nem volt hozzám illő, és azt gondoltam: talán ha megtalálom az igazit, ez felülkerekedne rajta (a sötétségen.) Valahol mélyen értettem, hogy “megtalálni az igazit” nem segítene ezen—ezért rendszeresen olyan lányok után futottam, akiknek egyértelműen egy cseppet sem tetszettem.
Egy darabig azt képzeltem be magamnak, hogy meleg vagyok. Meggyőztem magamat, hogy a lányokkal kapcsolatos kudarcaim egyáltalán nem a sötétség számlájára írhatóak, hanem az orientációm következményei. Ez az indoklás némi kontrollt adott afelett, hogy miért “nincsenek rendben a dolgok”. A tény, hogy a sötétség a szexuális téren is éreztette hatását, hihetővé és elfogadhatóvá tette ezt az elképzelést—és minden erőmmel ezt is beszéltem be magamnak pár évig—kezdve a fősulin, azután, hogy az első barátnőmmel szakítottunk. Azt mondtam pár embernek, hogy meleg vagyok (a Trinity-n, nem Princetonban), holott a férfiak teljesen hidegen hagytak, és állandóan azon kaptam magamat, hogy a lányok vonzanak. Mert, ha nem az a válasz, hogy buzi vagyok, akkor mi más lehet a válasz? Mindenki azt hitte, hogy a nemi orientációmat tagadom meg, de valójában az igazságot tagadtam le még saját magam előtt is: annak ellenére, hogy hetero vagyok, soha nem lesz mély kapcsolatom senkivel. Most már tudom, hogy a sötétség soha nem oszlik el.



Múlt tavasszal megismerkedtem valakivel, akit nem lehetne senki máshoz hasonlítani. Valaki, aki megmutatta nekem, hogy két ember milyen remekül ki tud jönni egymással, és aki rádöbbentett, mennyire fontos tud lenni egy másik emberi lény, mennyire oda tudok figyelni rá és törődni vele. Valaki, akiről tudom, hogy a hátralévő életemet le tudnám vele élni szeretetben, ha nem lennék ennyire elbaszva.
Csodával határos módon, tetszettem neki. Tetszett neki az az emberi lényre emlékeztető burok, amelyet a sötétség meghagyott. De mindez nem számított, mert soha nem lehettem egyedül vele. Soha nem voltunk kettesben. Mindig hárman voltunk: ő, én, és a sötétség. Minél közelebb kerültünk egymáshoz, a sötétséget annál intenzívebben éreztem—mintha az érzelmeim gonosz tükre lett volna. Minden közelséget, amely csak volt közöttünk és amelyet annyira szerettem, a sötétség által keltett kínszenvedés kísért. Megértettem, hogy sem ennek a lánynak, sem bárki másnak nem tudnám a teljes önmagamat átadni—vagy “csak” önmagamat. Soha nem lehetnék az övé anélkül, hogy a bennem lévő sötétséggel és gonosszal is együtt kellene élnie. Soha nem lehetne az enyém anélkül, hogy a sötétség egy állandó része ne lenne az együttlétünknek. Soha nem leszek képes békében és nyugodtan együttélni bárkivel is, vagy egy egészséges kapcsolatban. Felismertem, hogy az életem romantikus része mennyire céltalan és értelmetlen. Ha ezzel a lánnyal soha nem találkoztam volna, akkor is ugyanerre a következtetésre jutottam volna valaki mással, aki érzelmileg hasonló hatással van rám. Valószínűleg nem működtek volna vele a dolgok, és valószínűleg szétmentünk volna (ahogyan a kapcsolatok jó része végződni szokott), még akkor is, ha nem lenne ez a problémám—hiszen csak egy rövid ideig voltunk együtt. De ugyanezekkel a nehézségekkel kell szembenéznem, és a sötétséggel, legyek együtt akárkivel is. Reményeim ellenére, a szerelem, a szeretet és az összeillés nem elég. Semmi sem elég. Egyszerűen nincs mód arra, hogy ez ellen tegyek valamit, vagy legalább távol tartsam a sötétséget annyira, hogy egy párkapcsolat vagy bármilyen más formájú intimitás létrejöhessen.

Tehát, csak néztem, ahogyan a dolgok széthullottak közöttünk. A kapcsolatra explicit időkorlátot helyeztem, miután tudtam, hogy nem tarthat sokáig—a sötétség miatt. Nem akartam őt—a lányt—visszatartani, és ez sokféle problémát szült. Egy természetellenes helyzetbe került, amelynek soha nem lett volna szabad a részévé válnia. Biztosan nagyon nehéz lehetett ez az ő számára is, hiszen nem tudta, mi az, amivel nap mint nap együttélek, de ez olyasmi, amiről soha nem voltam képes bárkivel is beszélni. Ezzel a lánnyal szakítani nekem is nagyon nehéz volt. Nem személy szerint miatta (viszonylag gyorsan túltettem magamat a szakításon), hanem a felismerés miatt, hogy soha nem lesz másik kapcsolatom, és mert ez volt az utolsó őszinte, kizárólagos kapcsolat, amelyben valaha is részem lehetett. Ez másoknak a környezetemben nem tűnt fel, mert soha nem beszélhettem a szomorúságom valódi okairól. Nagyon szomorú voltam egész nyáron és ősszel, de ez nem a lány miatt volt, hanem amiatt, hogy soha senkivel nem menekülhetek el a sötétség elől. Annyira szeretett engem, és olyan kedves volt hozzám, és mindent megadott nekem, amit csak kívánhattam a körülményekhez képest. Soha nem felejtem el, mennyi boldogságot hozott nekem azokban a rövid pillanatokban, amikor a sötétséget figyelmen kívül tudtam hagyni. Eredetileg múlt télen szándékoztam megölni magamat, de nem sikerült rászánnom magamat. (Ennek a levélnek egyes részeit több, mint egy évvel ezelőtt írtam, más részeit napokkal azelőtt, hogy ezt megtettem.)
Rosszul tettem, hogy megjelentem az életében—ha ez lehetőség volt ugyan -, és jobban tettem volna, ha békén hagyom. Még akkor is, ha csak néhány hónapon át randevúzgattunk, és a dolgoknak vége szakadt már hosszú ideje. Ő csak egy újabb név azon a listán, amely azokat sorolja fel, akiknek életem során fájdalmat okoztam.



Oldalakon keresztül mesélhetnék a további kapcsolataimról, amelyeket a sötétséggel kapcsolatos problémáim és zavartságom okoztak. Annyi nagyszerű embert bántottam meg, pusztán amiatt, aki vagyok, és az arra való képtelenségem miatt, hogy átéljem azt, amit az embernek át kell álnie. A legtöbb, amit mondhatok, az, hogy megpróbáltam őszintének lenni másokkal arról, amiről azt hittem, hogy igaz.




Az egész életemet azzal töltöttem, hogy másokat bántottam. Ma lesz az utolsó alkalom.


Különböző embereknek sok mindent elmondtam, de arról, ami történt velem, soha nem beszéltem senkinek—nyilvánvaló okokból.
Egy kis időbe beletelt, amíg rájöttem: mindegy, milyen közel kerülsz valakihez, vagy hogy állításuk szerint mennyire fontos vagy nekik—az emberek egyszerűen képtelenek titkot tartani. Ezt pár éve értettem meg, amikor azt hittem, meleg vagyok, és egy pár embernek ezt is mondtam. Minél fájdalmasabb a titok, annál zaftosabb a pletyka és annál valószínűbb, hogy átvernek. Az emberek nem foglalkoznak azzal, mit mondanak, vagy mit ígértek meg: úgyis azt fogják tenni, amit csak akarnak, aztán később kimagyarázzák. Hihetetlenül magányos érzés, rájönni arra, hogy soha nem oszthatsz meg valamit valaki mással úgy, hogy az kettőtök között marad. Nem vádolok személy szerint senkit: gyanítom, hogy az emberek általában ilyenek.
Még akkor is, ha úgy éreztem: ez olyasvalami, amit megoszthatnék, nem vonzott a gondolat, hogy egy olyan barátságban vagy párkapcsolatban vegyek részt, ahol a másik fél úgy tekint rám, mint egy olyan sérült és bemocskolt személyre, amilyen valójában vagyok. Úgyhogy, még ha képes is lennék megbízni valakiben, valószínűleg nem mondtam volna el, mi történt velem. Mostanra eljutottam odáig, hogy egyszerűen nem érdekel, ki tud róla.




Úgy érzem, egy megtestesült gonosz van bennem. Egy gonosz, amelyik azt akarja, hogy életeket oltsak ki. Ezt meg kell állítanom. Biztossá kell tennem, hogy nem ölök meg valakit—mert ezt nem lehet könnyen meg nem történtté tenni. Nem tudom, hogy ennek köze van-e ahhoz, ami történt, vagy ez valami más. Látom én is az iróniát abban, hogy megölöm magamat annak érdekében, hogy valaki mást megölni ne álljon módomban—de ez a döntés elég ékesen bizonyítja, hogy mire vagyok képes.

Tehát, rájöttem, hogy soha nem fogok megmenekülni a sötétségtől, vagy a hozzá kötődő nyomortól és szerencsétlenségtől, és az én felelősségem, hogy megelőzzem, hogy fizikailag kárt tegyek másokban.

Nem vagyok több, mint egy összetört, szánalmas burka egy emberi lénynek. Az határozott meg engem, mint személyt, hogy molesztálva voltam, és ez adta meg az emberi formámat, és ez tett engem a szörnyeteggé, aki vagyok, és semmit nem tehetek, hogy elkerüljem ezt. Nem ismerek semmilyen más létezési formát. Nem tudom, milyen lehet egy olyan élet, ahol mindettől távol vagyok. Intenzíven megvetem és elutasítom azt, aki vagyok. Alapvetően érzem magamat összetörtnek, szinte nem is emberinek. Úgy érzem, mintha egy állat lennék, amelyik egy napon emberi testben ébredt, és megpróbálja megérteni azt az idegen világot, amely körülveszi, olyan teremtmények között élve, akiket nem ért és akikkel nem tud kapcsolatot teremteni.




Tudomásul vettem, hogy a sötétség soha nem fogja engedni, hogy igazi kapcsolatom legyen. Soha nem merülhetek álomba, valakivel a karjaimban, érezve, ahogyan átölel és vigasztal. Soha nem fogom megtudni, milyen a tiszta intimitás. Soha nem lesz különleges és kizárólagos kötődésem valakihez, olyasvalakihez, aki elfogadná mindazt a szeretetet, amit adni tudnék. Soha nem lesznek gyerekeim, pedig annyira szerettem volna családot alapítani. Azt hiszem, jó apa lehettem volna. És még ha keresztül is vergődtem volna a sötétségen, és megnősültem volna, és gyerekeim lettek volna, miközben képtelen lettem volna az intimitást átélni… soha nem tettem volna meg mindezt, ha az öngyilkosság is szóba jöhető lehetőség lett volna. Megpróbáltam a lehető legkevesebb fájdalmat okozni, noha tudom, hogy ez a döntésem többeknek is nagyon nagy szenvedést okoz. Ha ez bánt Benneteket, remélem, hogy legalább gyorsan el is felejthettek engem.

Nem látom értelmét annak, hogy megnevezzem, ki molesztált engem. Kétlem, hogy egy halott pasi szavai, bizonyítékok nélkül, olyasmiről, ami több, mint 20 évvel ezelőtt történt, bármilyen fajsúllyal is rendelkeznének.



Talán felmerülhet a kérdés: miért nem fordultam szakemberhez. Jártam egynéhány orvosnál kamaszkorom óta, egyéb jellegű problémáimmal, és meggyőződésem, hogy egy újabb doki nem tudott volna segíteni rajtam. Soha, de soha nem kaptam egyetlen használható tanácsot sem. Az orvosok többsége a terápiás ülések jó részét azzal töltötte, hogy a jegyzeteit bújta, hogy emlékezni tudjon, ki vagyok.
És nem szeretnék arról beszélni, hogy gyerekkoromban megerőszakoltak—azért sem, mert tudom, hogy nem segítene, és azért sem, mert nem bízom abban, hogy ez titokban maradna. Ismerem a jogi és gyakorlati korlátait az orvosi titoktartásnak—egy olyan házban nőttem fel, ahol híres emberek különböző pszichés problémáiról ment a beszélgetés, generációról generációra átadódó történetek. Csak annyi kell, hogy egy orvos elég érdekesnek találja a történetemet ahhoz, hogy megossza másokkal—vagy, hogy azt vélje, hogy az ő joga és felelőssége, hogy a hatóságokat értesítse, és megnevezzem az erőszaktevőt (aztán ezt azzal igazolja, hogy valaki más az agresszor környezetében most is veszélyben lehet).
Csak annyi kell, hogy egy orvos visszaélje a bizalmammal, ugyanúgy, ahogyan tették azok a “barátaim”, akiknek azt állítottam, hogy meleg vagyok—aztán rövidesen mindenki tudott már erről, én pedig egy olyan világban lennék kénytelen élni, ahol mindenki tudja, mennyire elbaszott vagyok. És igen, tisztában vagyok azzal, hogy ez jelzi, milyen problémáim vannak a bizalom kérdésével—de ennek sok tapasztalat az alapja, amelyeket olyan emberekkel kapcsolatban szereztem, akik mélységesen nem tartották be a saját szavukat és nem tartották tiszteletben mások privát szféráját.

Azt mondják, az öngyilkosság önző dolog. Szerintem meg önző dolog elvárni egyesektől, hogy fájdalommal teli és nyomorúságos életet éljenek, csak azért, hogy a többiek elkerülhessenek egy-két hétnyi szomorúságot. Az öngyilkosság lehet, hogy állandó megoldás egy időleges problémára—de ugyanígy állandó megoldás egy több, mint 23 éves problémára is, amely napról napra egyre intenzívebben hatalmasodik el.

Vannak, akikkel egyszerűen rosszul bántak ebben az életben. Tudom, hogy sokaknak még rosszabb, mint nekem—és nem kizárt, hogy egyszerűen csak gyenge ember vagyok, de tényleg megpróbáltam úrrá lenni az egészen. Az utóbbi 23 évben minden nap megpróbáltam túltenni magamat a dolgon, és kurvára nem bírom tovább.

Sokszor tűnődök: milyen lehet mások számára az élet? Olyan emberek számára, akik képesek érezni, ha mások szeretik őket, és képesek a szeretetet változatlanul viszonozni; olyan emberek, akik a szexet egy meghitt és örömteli élménynek képesek megtapasztalni; emberek, akik át tudják élni ennek a világnak a színeit és történéseit, állandó nyomorúság és reménytelenség nélkül. Nem tudom, milyen lennék most, és kivé váltam volna, ha a dolgok másként történtek volna, vagy ha erősebb ember lettem volna. Eléggé csábító az elképzelés.

Felkészültem a halálra. Fel vagyok készülve a fájdalomra, és arra, hogy többé ne létezzek. A New Jersey-béli fegyvertartási törvények szigora miatt ez valószínűleg sokkal fájdalmasabb lesz, mint amilyennek feltétlenül lennie kellene, de nincs mit tenni ezzel. Az aggódásom egyedüli tárgya az, hogy elbénázok valamit, és túlélem.



A családomról is említést szeretnék tenni, már amennyiben családnak lehet nevezni őket. Elutasítok mindent, amit ők képviselnek, és szívből utálom őket—egy nem annyira érzelmes, szenvedélyektől mentes, és—azt hiszem—egészséges formában. A világ jobb hely lesz, ha ők meghalnak—kevesebb gyűlölettel és intoleranciával.
Ha nem ismernétek a helyzetet: a szüleim keresztény fundamentalisták, akik kidobtak engem a házukból, és minden anyagi támogatást megvontak tőlem 19 éves koromban, mert nem voltam hajlandó hetente 7 órát a templomban tölteni.
Egy fekete-fehér világban élnek, amelyet önmaguknak teremtettek. A világot “jóra” és “gonoszra” osztják fel, és úgy élik túl, hogy gyűlölnek mindent, amitől félnek, vagy amit félreértenek—és ezt szeretetnek nevezik. Nem fogják fel, hogy jó és tisztességes emberek léteznek körülöttünk mindenhol, akár “meg vannak váltva”, akár nem—és azt sem értik, hogy az egyházuk nagy százalékát rosszindulatú és kegyetlen emberek teszik ki. Arra használják ki a reményt kereső embereket, hogy megtanítsák őket ugyanarra a gyűlölködésre, amelyet ők maguk gyakorolnak nap mint nap.

Egy véletlenszerű példa:
“Meggyőződésem szerint, ha egy muzulmán őszintén hisz és betartja a Korán parancsolatait, akkor terrorista lesz.”—George Zeller, 2010. augusztus 24.

Ha úgy döntesz, hogy egy olyan vallást követsz, ahol például a hívő katolikusok—akik megpróbálnak jó emberek lenni—mind a pokolra jutnak, de a gyerekmolesztálók a mennybe jutnak (ha közben részesültek a megváltás szentségében), a Te dolgod, de ez akkor is elbaszott.
Lehet, hogy tényleg létezik egy Isten, aki ezen szabályok szerint operál. Ha igen, akkor ő is elbaszott.

Az egyházuk mindig fontosabb volt nekik a saját családtagjaiknál, és boldogan feláldoztak bármilyen fontos vagy szükséges dolgot annak érdekében, hogy kielégülhessen az a hitük és saját magukkal szemben támasztott elvárásuk, hogy kiknek is kellene lenniük.
Abban a házban, ahol felnőttem, a szeretetet egy olyan Isten proxyján keresztül lehetett elérni, akiben soha nem tudtam hinni. (A ford. megj.: Bill nem tagadta meg az informatikus mivoltát; ha tudjátok, mit jelent a proxy szerver, akkor értitek a fájdalmas iróniát.)
Egy ház, ahol bármilyen ritmikus zene szeretetét szó szerint kiverték belőlem. (A ford. megj.: lefordíthatatlan szójáték, a “beat” szó többértelműségén.)
Egy gyűlölettel és intoleranciával teli ház, ahol két olyan ember uralkodott, akik profi módon tudtak kedves és melegszívű benyomást kelteni, ha mások is jelen voltak.
Olyan szülők, akik egy nyolcéves gyereknek azt mondják: “nagyanyád a pokolra fog kerülni, mert katolikus.”
Olyan szülők, akik nem tartják magukat rasszistának, de aztán a vegyes házasságok szörnyű mivoltáról beszélnek.
Hasonló példák százait tudnám felsorolni, de fárasztó lenne.

Azután, hogy kivágtak otthonról, viszonylag normális módon tartottam velük a kapcsolatot. Úgy beszéltem velük telefonon, mintha semmi nem történt volna. Én sem egészen értem, miért. Talán mert szeretek úgy tenni, mintha lenne egy családom. Talán szeretem, ha van kikkel beszélnem arról, mi történik velem az életemben. Bármi is legyen az indoka, nem őszinte, nem valódi, és szégyenletesnek érzem. Soha nem lett volna szabad ezt megtennem.



A fentieket egy jó idővel ezelőtt írtam, és többnyire így is érzem magamat. Más alkalmakkor, mindazonáltal, kevésbé érzem ezt az utálkozást.
Tudom, hogy a szüleim őszintén hisznek abban a baromságban, amelyben hisznek. Tudom, hogy legalább anyukám nagyon szeretett engem, és megtette, ami tőle telt. Annak az egyik indoka, hogy miért halogattam ezt ilyen sokáig, éppen ez, hogy tudom, mennyire fájni fog ez neki. Már azóta nagyon szomorú miattam, hogy megtudta, hogy nem vagyok “megváltva”; hite szerint így a pokolra fogok jutni, és ezért a szomorúságért nem nekem kéne felelnem. Ez soha nem fog megváltozni, és feltételezésem szerint anyukám azt hiszi, hogy a testem fizikai állapota sokkal kevésbé fontos, mint a lelki üdvösségem. Mégsem, racionálisan én sem tudom ezt a döntést megindokolni, mert tudom, hogy mennyi szenvedést fog neki okozni. Talán a képességem és a készségem arra, hogy kioltsam a saját életemet, mindennél jobban megmutatja, hogy egy szörnyeteg vagyok, amelyik nem érdemli meg, hogy életben maradjon.

Az egyetlen, amit tudok, az, hogy nem tudok tovább élni ezzel a fájdalommal. Őszintén sajnálom, hogy nem tudtam kivárni, amíg a családom és mindenki más, akiket ismertem, meghalnak—így megtehettem volna anélkül, hogy másoknak fájdalmat okozok.
Éveken át arra áhítoztam, hogy elüssön egy busz, vagy hogy meghaljak, miközben egy kisgyereket kimentek a vízből—így a halálom elfogadhatóbbá vált volna. De nem volt ilyen szerencsém.

Azoknak, akik szeretetet mutattak az irányomban: köszönöm, hogy elviseltétek minden tökéletlenségemet, a hangulatváltozásaimat és a bunkóságomat. Soha nem voltam az a személy, aki lenni szerettem volna. Talán a sötétség nélkül egy jobb ember lehettem volna, talán nem. Megpróbáltam egy jó ember lenni, de belátom, hogy nem jutottam ebben túl messzire.

Sajnálom, hogy fájdalmat okozok ezzel. Szívből kívánom, bárcsak lett volna más lehetőségem. Remélem, hogy ez a levél érthetővé teszi, hogy miért kellett ezt tennem. Ha mégsem tudnátok megérteni, ebben az esetben azt remélem, hogy legalább meg tudtok nekem bocsájtani.



Bill Zeller



Kérlek, mentsd el ezt a levelet, és tedd közzé valahol újból abban az esetben, ha eltávolítanák. Nem akarom, hogy az emberek találgassanak, hogy miért csináltam ezt. Sokkal szélesebb körben terjesztettem el a levelet, mint egyébként tettem volna, mert az az aggályom van, hogy a családom esetleg megpróbálja elérhetetlenné tenni. A magam részéről nem bánom, ha a levél nyilvánosságra kerül. Őszintén szólva, inkább azt szeretném, ha publikus lenne—mint azt, ha mások nem olvasnák el és kombinálgatni meg következtetgetni kezdenének.

Nyugodtan közzéteheted máshol is ezt a levelet, de csak abban az esetben, ha a teljes szövegét hozod nyilvánosságra.