Ride the dark side,
search the Soulside!

"Az evési zavarod miatt rossz volna étteremben dolgoznod? Olyan jól főzöl!"

Ez a cikk részint azért keletkezett - hosszas vívódások után írtam meg -, hogy megértsétek: miért nincsenek receptek itt a Soulside-on, és miért nem látom valószínűnek, hogy akármelyik másik website-omon valaha is recepteket osszak meg a továbbiakban. (Tömören: nem vagyok konyhatündér. Evési zavartól függetlenül sem.)
Részint azért, mert kezd kialakulni az a benyomásom: nagyon sok kívülálló, evési zavarban nem érintett egyén akad, akik egyszerűen nem értik, milyen érzés az evési zavar által jelentett iszonyattal nap mint nap együtt élni.

Különösen azt értik a legkevesebben, hogy a kóros szintet elérő ételfixáltság mennyire komoly problémát jelent, milyen értékes energiákat von el az embertől, és milyen súlyos mániává fejlődhet... amelynek egyik látványos eredménye, hogy az evési zavaros páciensek többnyire profin főznek.

Irónia nélkül írom, hogy meglátásaim szerint a főzésben szabály szerint az alábbiak szoktak a legprofesszionálisabbak lenni:

a.) Sokcsillagos séfek - hiszen ezt tanulták, ez a szakmájuk;
b.) Bráhmin feleségek - hiszen kislány koruktól fogva erre nevelik őket;
c.) Evési zavarosok - hiszen esetükben szinte minden érzés, gondolat, motiváció az ételekkel kapcsolatban nyilvánul meg.

Véleményem szerint nagyon fontos, hogy mindenki belássa: az evési zavarosoknál gyakori, a főzésben mutatott meghökkentő profizmus - a tünetek része.

Nemegyszer hallottam már jószándékú ismerősöktől ilyesmi szövegeket: "Az állapotod miatt veszélyes volna étellel dolgoznod? Amilyen ötletes receptjeid vannak, el tudnálak képzelni egy vegán étteremben, netán egy kis büfében, amint újabb és újabb ételeket kreálsz", illetve "Nincs valami jó recepted?"

Nem hibáztatom az illetőket, mert soha, egy percig sem éltek ebben a rettenetben.

Bár be kell vallanom: személy szerint nekem a "kis büfé" különösen az egekig korbácsolta az önbecsülésemet. Komolyan mondom: ennél jobban a családomon kívül sehol, senki nem alázott meg semmivel.

A web layoutjaim, az "adj egy tetszőleges html templátot, és némi trágárkodás meg éjszakázás árán működésre bírom tetszőleges CMS-ben" hajlandóságaim, a nyelvérzékem (segítség nélkül tanultam meg norvégul kvázi anyanyelvi szinten; imádok dánul olvasni; a svédeket jobban értem, mint a környezetemben a legtöbben... v.ö. ismerek egy séflányt, aki öt év után még mindig csak középfokú angollal érteti meg magát. Pedig olyan intelligens, hogy még vastag, fekete keretes szemüvege is van), a mazochista hajlamaim (újabban már FreeBSD-mániás vagyok...), a gitár és a zeneelmélet iránti szenvedélyem, a pedagógiai érzékem, az író/kutató vénám - példának okáért, a jelen site-on található publikációk - nyilván egyértelműen arra utalnak, hogy számomra igazán testhezálló feladat lenne egy kis büfében kreálni ételeket.

Igen, mindezek alapján teljes mértékben érthető, ha valaki el tud engem képzelni, amint napi 8...10 órában finom ételeket kreálok azoknak, akik erre szellemi munkájuk közepette nem érnek rá.

Annak alapján, hogy képes vagyok szétkapni a gépemet, kicserélni benne az elhunyt videókártyát (és bekonfigurálni hozzá a drivert), vagy annak alapján, hogy a wifi routert én bírtam idehaza jobb belátásra, tényleg egyértelmű az is, hogy a legjobban receptekről imádok csevegni.

Egyáltalán nem csodálkozok mindezek fényében azon, ha el tudnak engem képzelni, amint mosolygósan (oké, a falnak megyek az MBTI kliséitől, de akik ismernek élőben, azok tudják, hogy nem kell szándékosan gyúrnom az "INTJ death glare" jelenségre...) állok a kis büfé pultja mögött, és finom étellel kényeztetem azokat, akiknek szellemi kapacitásából ennél többre is futja. Ők megtömik a pocijukat a finom étellel, és jóllakva visszatérnek a szellemi munkájukhoz, én meg elmosogatok utánuk. (Az egyetemen végigszenvedett öt évet már tényleg csak zárójelben említem.)

Ilyen szellemi habitussal tényleg a vendéglátóiparban a helyem, igaz? Csak "gyógyuljak meg" és akkor már elmehetek akár egy kis büfébe is ételeket kreálni.
Na jó, személyes érintettségemről ennyit. Nem hinném, hogy kivételes eset volnék.

Én magam találom a legszomorúbbnak, hogy a problémát, annak súlyosságát csak igen durva vagy alpári hasonlatokkal tudom szemléltetni.

Igen, tudok arról, hogy számos "gyógyult" jó kislány végzi séfként, cukrászként, dietetikusként - az ilyen esetekben nem hullanak örömkönnyeim a sikeres gyógyulás láttán.

Ugyanis ez pontosan olyan, mintha egy búskomor, halálváró gruftit azért küldenének terápiára, hogy ezután, életuntságából kigyógyulva, már biztonsággal dolgozhasson patológiai asszisztensként, sírásóként vagy hamvasztómesterként, s ha a terápia sikerének örvendetes jeleként tekintenék, hogy a "gyógyult" páciens ilyesmi munkakört választ.

Az elvonón túlesett, "száraz" alkoholbetegnek sem ajánlaná senki, hogy a sarki kocsmában vállaljon állást.
A katonaságtól rendszerint leszerelik az agressziófétisben szenvedő, törő-zúzó, fegyvermániás vadállatot.
A papi szemináriumból szerencsés esetben eltanácsolják a paranoid skizofrént, aki az Úr kiválasztottjának képzeli magát, és meggyőződése, hogy a Mindenható rajta keresztül közli revelációit az emberiséggel.

Az a benyomásom, hogy az emberek többsége nem érti: bizony egy evési zavar a fent felsorolt példákkal esik egy súlyossági kategóriába.

Egy evési zavaros páciensnek eleve sérült az önbecsülése.
Akkor is, ha a betegsége részét képezi a megfelelési kényszer, a jókislányság, a helyzethez való túladaptálódás, szerintem nem én vagyok az egyetlen evési zavaros, aki kontraproduktívnak tekintené, ha mások tápcsatornájának kényeztetése válna a fő tevékenységévé.
Szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki túlkvalifikált ahhoz, hogy egy "kis büfében" képzelje el a karrierjét.

Akkor sem, ha a többség evési zavarának közvetlen kiváltó tényezője nem az volt, mint esetemben: az egyetemi tanulmányaimat, és az egyetemen kívül szerzett MINDÖSSZES kompetenciámat mindenestől hiábavalónak minősítették, és elzavartak egy étterembe mosogatni.

S akkor sem, ha a többséget az ezt követő több éves kínszenvedés, görcsös bizonyítási mánia és evési zavaros tapasztalat után rendszerint nem vigasztalják ily "jóságosan" a következő szöveggel: "Drááááááága szíííííííveeeeeeem! A mai világban már nem szégyen, ha valaki egy pizzériában dolgozik!", mint engem.

Ép jóérzéssel rendelkező ember számára ez nem presztízs-okokból sérelmes. Akár evési zavaros, akár nem.

Obszcén a hasonlat, de miért nem mondják ilyen alapon bárkinek, aki híresen jó az ágyban, hogy "a jóérzésed amúgy gátolna abban, hogy hivatásos legyél? El tudnálak képzelni call-girlnek vagy elit escort girlnek!"?

Az eredeti problémafelvetésnek egy még elszomorítóbb vonzata: manapság mintha nemhogy egészségesnek, normálisnak számítana az ételfixáltság, de szabályszerű trenddé vált az ételmánia.

A legőszintébben elszomorít ez: én magam tisztában vagyok azzal, hogy fontos terápiás feladat, nem foglalkozni a kelleténél többet az ételekkel. Az úgynevezett "normális emberek" pedig nem is veszik észre: egészségtelen az, ha az ember életében az evés jelenti a örömforrást.

Visszafelé fejlődik a világ?
Az 1970-es években kiadott Minerva nagy szakácskönyv előszavában még ez szerepel:
"Ma már nem az a jó háziasszony, aki több órán át készült ételkölteményekkel pukkasztja vendégeit. Egyetlen asszony se legyen a konyha rabja, de teljesen mellőzni sem lehet a főzést!"

Véleményem szerint ez egy abszolút normális, egészséges hozzáállás.
Ehhez képest azt látom manapság, hogy az emberek a fő érdeklődési területükként gyakran említik meg az ételt, az új receptek kipróbálását, és sok esetben szabályszerű sznobizmust látok a "gasztrokultúra" körül (miközben művelődni, kulturálódni egyáltalán nem trend).
Kíváncsi volnék: hogyan néznének rám, ha ennek analógiája alapján megemlíteném a hajmosást és az új samponok, tusfürdők kipróbálását, mint kedvenc érdeklődési területeim egyikét?