Ride the dark side, search the Soulside!

Lélek szféra

Egyéb

Hisztrionikus-narcisztikus személyiség?

A keresőkifejezések, amelyekkel a site-omra rátalálnak a felhasználók, sokszor inspirálnak arra, hogy adott témáról írjak valami érdekeset vagy használhatót. A címben szereplő terminus is a Google-ban szerepelt a webstatisztikám szerint, és úgy véltem: célszerű erről is írni. Pontosabban szólva: pontosítani, ugyanis ez a kifejezés—”hisztrionikus-narcisztikus személyiség”—ebben a formában meglehetősen pontatlan. Viszont egy sor érdekes problémát és megtárgyalásra érdemes kérdést vet fel. Ezért született ez a narcikk, és ismeretlenül is megköszönöm annak a látogatónak, aki ezzel a kifejezéssel talált az oldalamra.

Az első kérdés, amely felmerül: lehet-e az ember egyszerre hisztrionikus és narcisztikus?
Röviden szólva: igen, lehet. A komorbiditás nagyon régóta ismert tényező—de a kérdés ennél jóval összetettebb.

Tudni kell ugyanis, hogy ez a két személyiségkárosodás a személyiségzavaroknak ugyanabba a csoportjába tartozik—a “B cluster”-be, amelyben a dramatizáló, színpadias jellegű személyiségtorzulások találhatóak. A “cluster B-seket” márpedig nagyon nehéz egymástól elkülöníteni; a felszínen szemlélve meglepően hasonló viselkedésformákat mutathat egy narcisztikus, mint egy hisztrionikus vagy egy “borderline”. (Egyébként a hisztrionikus személyiségzavar különösen súlyos esetei éppen borderline-nak tűnhetnek, hasonlóan ahhoz, ahogyan a különösen rosszindulatú narcisztikusok már a szociopátiára emlékeztető megnyilvánulásokat mutatnak.)
A felszínen található viselkedésminták, mélyen rögzült maladaptív megküzdési módok tehát megtévesztően hasonlóak lehetnek a különböző fajta dramatizáló személyiségzavarok esetében—a kulcsot viszont, amely alapján érdemben el lehet egymástól különíteni őket, a viselkedésformák mögött rejlő motivációk és érzelmi mintázatok adják.

Ennek bemutatása érdekében most írok egy kicsit a hisztrionikus típusú személyiségkárosodásról.
Amennyiben nagyon sarkított képet szeretnék adni a hisztrionikus egyénekről, akkor azt javasolnám: gondoljatok Marilyn Monroe-ra! (Jellemző módon, őt is sokan borderline-nak tartják - amikor ő járt pszichiáterhez, akkor a jelenlegi diagnosztikai rendszert még nem dolgozták ki - ; annak alapján, amit tudok róla, inkább arra gyanakszom, hogy szokatlanul súlyosan hisztrionikus volt.) Az ő egyénisége a hisztrionikus alkat legfontosabb jellegzetességeit nagyon jól bemutatja. Nézzük csak, mit értek ez alatt!


Olyan elbűvölő, ahogyan azt egy filmsztártól elvárjuk—akik személyesen ismerték Marilynt, arról számoltak be: élőben is volt egy rendkívül megkapó kisugárzása, a személyének, az egyéniségének volt egy sajátos varázsa, amely akkor is figyelemfelkeltővé tette, ha smink nélkül különben abszolút nem nézett ki filmsztárnak.

Őrjítően vonzó, szinte pimaszul kihívó—és a dögös öltözködésével, meg a vadító sminkjével erre még rá is tesz egy-két(-sok) lapáttal (a halála után 50 évvel még mindig szexszimbólumnak számít), de valójában az egész nemi élete telve van frusztrációkkal, szorongásokkal.

Nagyon könnyen kelti fel mások rokonszenvét, gyorsan eléri, hogy megkedveljék és jó arcnak tartsák—de ez meglehetősen felületes. (Látjátok, itt az első probléma, amely sokszor jellemző más cluster B-sekre is.) Marilyn spontán nagyvonalúskodásairól—az ismerőseivel, sokszor az alkalmazottaival is nagyon nagylelkűen viselkedett—elég sok sztorit olvastam.
Viszont, a férjei elmondásai alapján, álmodozni róla tényleg jobb volt, mint konkrétan együtt lenni vele.

A mindennapok rutinját igen rosszul tűri; a hétköznapi dolgok, valamint a tényszerű információk untatják vagy idegesítik. (Marilyn erre is remek példa: legendásan sokszor késett több órát a próbákról, egyszer a rendező annyira megharagudott rá, hogy kirúgta ezért. Az is ismert, hogy Marilyn rendkívül nehezen tanult szerepet.)

A magánéletében is nagy színésznő—ha unatkozik vagy visszajelzést követel, akkor érzelmi drámát provokál, bármi áron, drámát, amelynek ő lehet a középpontjában. Túljátssza az érzelmeit, hogy figyeljenek rá, illetve komolyan vegyék. (Marilynről köztudott volt, hogy sírva fakadt minden alkalommal, amikor egy-egy jelenetetet újra fel kellett venni, mert nem sikerült jól első próbálkozásra.)
Látszatra ez is közös vonás a narcisztikusokkal, de ugyanez a vonás a narcisztikusok esetében hidegebb és kiszámítottabb, mint a hisztrionikusoknál.
Marilynnek több teátrális öngyilkossági kísérletéről is tudunk; azt mondják, rendszeresen csinált ilyet: bevett egy megfelelő adag altatót, majd ezután telefonált mindenkinek, aki a környezetében volt, hogy mentsék meg, mert a halálán van. Az utolsó kísérlet is ilyen lehetett - a pontos részleteket senki nem tudja, több verziója létezik a történetnek; tudom, hogy vannak, akik szerint ez gyilkosság volt. Véleményem szerint részint gyilkosság volt, részint nem.- Marilynről—gyanítom—a környezetében mindenki tudta, hogy idegileg enyhén szólva is labilis, és viszonylag gyakran játszik ilyen buta játékot. Ezért erős az a gyanúm: indirektben tették el láb alól úgy, hogy egyszerűen csak megvárták, amíg megint öngyilkossági drámát rendez, és “véletlenül” kicsit túl későn érkezett az orvos. Ez nagyon izgalmas téma, de ilyen mélységekben már offtopik itt.
Bevallom, az a szörnyű gyanúm támadt: Marilyn annyira tehetséges színésznő volt, hogy nemcsak azt értette nagyon jól: melyek azok a helyzetek, amelyekben érdemes ostoba tyúknak tettetnie magát - az ismert nyilatkozatai alapján kénytelen vagyok azt sejteni: távolról sem volt olyan buta nő, mint amilyennek általában mutatta magát! - hanem még azt is képes volt eljátszani, hogy ő valójában nem is igazi színésznő, csak egy átlagos vagy gyengébb tehetségű, festett szőke szexbomba! Ez azért merül fel bennem, mert tudom: nagyon bántotta, hogy “csak” filmsztárnak tekintették. Komoly darabokban vagy filmekben is szívesen szerepelt volna, és énekesnőként is szeretett volna karriert csinálni.
Az a sanda gyanúm: egy ennyire remek díszpéldánya egy dramatizáló személyiségzavarnak, valószínűleg felismerte: ha felvállalja a szőke szexbomba élethosszig tartó szerepét, ezzel sokkal több csodálatot, figyelmet és imádatot van alkalma besöpörni, mint lenne azzal, ha a sztárságról lemondva, igazi drámai színésznővé képezné magát.)

Most, miután sikerrel felvezettem a témát egy ilyen szemléletes példával, tárgyaljuk meg érdemben—és sztorizgatás nélkül -, hogy mitől hisztrionikus a hisztrionikus. Nézzük az unalmas, tényszerű felsorolást, az ICD-10 diagnosztikai rendszer útmutatásai szerint.

A hisztrionikus vonásokról akkor mondhatjuk, hogy a személyiségzavar szintjét elérik, ha a következő jellemzők közül legalább három akad, amelyek hosszú időn át egyértelműen és tartósan illenek az egyénre:

  • Túljátszott, rájátszott érzések, túlhajtottan “kifelé megélt” érzelmek.
  • Az előző pont ellenére is nagyon felületes, csapongó, labilis érzelmi világ.
  • Befolyásolhatóság—a közvetlen, vagy tágabb értelemben vett környezete, illetve a körülmények hatására könnyen változtat véleményt, hozzáállást, érdeklődési kört.
  • Állandó, kielégíthetetlen igény az izgalmakra, a külső “happening”-re, mindenfajta olyan helyzetre, ahol maga a páciens lehet a figyelem középpontjában, a rivaldafényben.
  • Figyelemfelkeltő—néħa hatásvadásznak tűnő—külső megjelenés.
  • Inadekvát módon csábító viselkedés, testbeszéd.

 
Néhány további, hisztrionikusokra általában véve jellemző vonást is megpróbálok felsorolni, távolról sem kimerítő jelleggel.
A páciens a szó negatív értelmében véve túlzottan el van foglalva saját magával; a narcizmusra jellemző kettősség is megjelenhet—a megjátszott önelégültség, illetve az elismerés iránti kétségbeesett igény ambivalenciája; “szalmaláng” jellegű érzelmek, amelyek azonban nagyon könnyen megsérthetőek: a—láthatóan felületes, sekélyes vagy megjátszott—érzések megbántására is nagy sértettségi drámával reagál; manipulatív úton csikarja ki a figyelmet, amelyre igénye van.
(A narcisztikusoktól eltérően, nem annyira hidegen kiszámított, inkább spontán, tényleg impulzív jelenetrendezésről szokott szó lenni—de, ismétlem, ezt nagyon nehéz minden egyes esetben felismerni.)
Mindezek a tulajdonságok hasonlóképpen jellemzőek más “dramatizálóakra” is, a legkonkrétabb vízválasztó valószínűleg ezeknek a megjátszott érzelmeknek a felületes, káoszos ide-oda csapongása lehet. Sekélyes, zavaros és rájátszott, de legalább ezen a felületes szinten “igazi” érzelmek—szemben a narcisztikusok gondosan kiszámított és “hihető” alakításaira, előre kiporciózott érzelem-adagjaira, amelyekből rendszerint semmi sem valódi. A hisztrionikus az éppen csak meglévő, felületes kis érzését adja elő óriási lelki megrázkódtatásként, a narcisztikus ezzel szemben hihetően—és sokszor nem ripacskodó túljátszással, hanem abszolút hitelt érdemlően!—adja elő azokat az érzelmeket, amelyekből valójában semennyit sem él át. Nagyon nagy lélekjelenlétet és emberismeretet igényel az, hogy e kettőt egymástól elkülönítsük az egyes helyzetekben és az egyes személyek esetében.

Az alábbiakban ismertetek egypár jellemzően hisztrionikus viselkedésmintát, azzal a megjegyzéssel: nemcsak azért nem lehet ezek egyikéből vagy másikából egyértelműen hisztrionikus zavarra következtetni, mert—mint mondtam—a cluster B-sek ennyire nehezen különíthetőek el egymástól. Azért sem, mert egyik vagy másik viselkedésminta fennállása önmagában nem utal egyértelműen személyiségzavarra!
(Ha úgy tetszik, az összes személyiségzavart—azokat is, amelyekről ebben a cikkgyűjteményben nem teszek említést—tekinthetjük úgy, mint egyébként is meglévő emberi tulajdonságok, személyiségvonások szélsőségessé torzult, karikírozott, egyoldalúvá billent megnyilvánulásait.) Tehát óva intem az olvasókat attól, hogy az itt olvasottakból messzemenő következtetéseket vonjanak le akár saját maguk, akár valamely ismerősük vagy hozzátartozójuk személyiségkárosodásairól.

Az illető rendkívüli mértékben el van foglalva a külső megjelenésével és azzal, hogy a külsejével milyen hatást ér el. Ennek a jellemzőnek több életterületen is megvannak a sajátos megnyilvánulásai, nevezetesen:

  • Az eredetieskedő vagy gondosan megkomponált külső eredményeként a páciens könnyen hívja fel magára a figyelmet, és könnyen is teremt kontaktust másokkal—viszont ügyel arra, hogy ez a kontaktus ne mélyüljön el (az ebből fakadó hűvös távolságtartás a szemlélőben könnyen kelt érdekes, izgalmas, sikkes benyomást.) Ugyanis ha közelebb kerülünk hozzá, akkor szembesülünk azzal, hogy az érzelmi világa mennyire üres, a szellemi világa pedig kiábrándítóan lapos. Érzelmi kihívás elé állítva hisztizéssel és drámai szakítással reagál.
    (Ez is hasonlít a narcisztikusok énvédő mechanizmusaira. A narcisztikusok azonban egy másik szinten játszanak.)
  • A csillogó és figyelemajzó image és a magas szociális intelligencia eredményeként a hisztrionikusok rendszerint jól elboldogulnak az életben fiatalként, de a szülővé válás—amely érettséget, felelősséget, mély és tartós érzéseket, és a felnőtt szerepek betöltését követeli—nagyon megviseli őket.
  • Hisztrionikus nők sokszor feltűnően vadítóan, kihívóan néznek ki (őstehetségek akár abban is, hogy az esetleges szépséghibáikat dögös sex-appealként prezentálják), de ha a flörtölésre való csábításra a partner reagál, akkor a hisztrionikus rendszerint “visszatáncol”, elutasítóvá válik.
    A kapcsolatok nagyon könnyen öltenek erotikus színezetet, de mélyebb és komolyabb érzelmi bevonódás nélkül. Szélsőséges esetben a kicsapongás és a nimfománia is megjelenik, anélkül, hogy az egyén akár csak egyszer is kielégült volna érzelmileg.

 

Az egyén verbálisan agresszív lehet, vagy szabályszerű hisztijelenetet rendez, de ezek az epizódok futózápor jellegűek, bagetellizálásra, vagy kimagyarázásra kerülnek—”nem, fogalmam sincsen, hogyan történhetett meg, nem egészen voltam önmagam” jellegű, átlátszó magyarázkodások jellemzőek lehetnek.

A színpadiasság mindig túlhajtott, túljátszottnak tűnik, és ha meg is próbál eredetinek lenni az illető, még legjobb esetben is csak eredetieskedés lesz a végeredmény, az egyén pedig erősen éretlen benyomással áll elő.
(Ismertem olyan hisztrionikust, aki ezt a sajátosságát a különféle szubkultúrákban élte ki.
Abban az időben, amikor a glamrock számított az aktuális antitrend őrületnek, akkor természetesen Mötley Crüe, Poison, meg Alice Cooper “rajongó” volt az illető, az ezzel járó kötelező—és látványos—külsőségekkel a megfelelő glamster körökben villogva. Amikor ezzel már nem lehetett senkit sokkolni, mert “lejárt lemezzé” vált, akkor a dark/goth szubkultúrába vetette magát bele és játszotta a sötét boszorkányt. Miután ez már nem számított különlegesnek, mert divattá vált, akkor gyorsan átment neohippibe, ezután J-rock rajongóba. Mindig azt teszi magáévá—jobban mondva: aggatja magára -, amivel adott közegben és adott korban a lehető legnagyobb hatást lehet lekaszálni, és amivel a leginkább “kirívónak” lehet tűnni. Tizenéveseknél ez a mintázat még nem számít patológiásnak, de ez az illető velem egy korosztályban van {és már régen nem vagyok tizenéves}, ezért gondolom, hogy nem túlzás személyiségkárosodásra gyanakodni.)

A felületes, sekélyes vagy lapos érzelmi világ ellenére—vagy talán éppen ezért—a hisztrionikusnak szinte kielégíthetetlen igénye van a romantikára, a szentimentalizmusra; csöpögős, érzelgős regények és filmek, fantasztikus tündérmesék, negédes tévésorozatok világában él, idealizál helyzeteket, személyeket. Ha durvábban akarom megfogalmazni: az a nyál-és szirupmennyiség, amely egy hisztrionikusnak valamennyi érzelmi kielégülést is nyújthat, mások számára már gyomorforgatóan émelyítő, olcsó giccsnek tűnik.

Az idealizálás és a konkrétumokkal való problematikus viszony megjelenik a helyzetek, személyek leírásában. “Ó, anyám egy gyönyörű asszony volt!”, vagy “A gimnáziumi osztályfőnököm egy csodálatos pedagógus volt!”—akár pozitív, akár negatív irányban, de az egyén hajlamos superlativusokban beszélni. Mindez azonban valódi tartalom nélküli, és meglehetősen üres, felfújt benyomást kelt. Az egyén akár hétköznapi dolgokat is superlativusokban ad elő.

A pozitív-negatív irányú sarkítások, drámai túlzások megint csak nehézséget adhatnak a “Cluster B-sek” azonosításában.
Egy hisztrionikus ugyanis, ha elveszíti az illúzióit egy—korábban idealizált—személlyel kapcsolatban, akkor hajlamos rögtön az ellenkező irányban “kiszínezni” magában az illető egyéniségéről alkotott képet: rossz, gonosz, sátáni és így tovább.
Ez egyrészt a narcisztikus hasítással téveszthető össze könnyen—a többi cikkben már írtam erről bőségesen: egy narcisztikusnak vagy a híve, vagy az ellensége lehetsz, középút nincsen -; másrészt átfedésben van a “borderline” érzelmi ellentmondásaival is, “az egyik pillanatban még imádlak, a másikban gyűlöllek és megvetlek” hozzáállással. A valóság kiszínezése, az idealizálás ismét nehéz probléma elé állítja nemcsak a környezetet, hanem a szakembereket is. Ugyanis hisztrionikusoknál folyamatos az átmenet a “kiszínezés”, az idealizálás és a kóros hazudozás között. (Nem annyira tudatosan kiszámított, mint a narcisztikusoknál; kevésbé “pontosan tudom, hogy mennyit ferdíthetek a tényeken annak érdekében, hogy ne is kapjanak rajta és a szavahihetőségemet se veszíthessem el” vagy “hülyének nézek mindenkit magam körül” jellegű gátlástalan hazugságok vagy tagadások jellemzőek. E két típusnál ugyan egyaránt fennáll a probléma az őszinteséggel, a különbség mégis érezhető. A narcisztikus kiszámítottan adja az ártatlant és a naivat—annak biztos tudatában, hogy úgysem fogják rajtakapni -, viszont egy hisztrionikus esetében inkább az a benyomás: az illető fel sem fogja—nem akarja felfogni -, hogy álomvilágban él.
A szemlélőnek sokszor az az érzése: ez tényleg a naivitás megnyilvánulása - maga a hisztrionikus pedig értetlen és megbántott, mert már megint a hiszékeny kislányt megmosolygó nagyfiú esetét kellett átélnie.)

Figyelem-és elismerésvadász motívumok jellemzőek.
Ez is erős átfedésben áll a narcisztikusok “supply-provokáló” tenyérbemászásával, és ennek a viselkedésnek alapján sem könnyű a két típust elkülöníteni egymástól—talán a direkt és intenzív stimulációk utáni állandó vágy jelenthet különbséget? A narcisztikusok és a hisztrionikusok is egyaránt szeretik azokat a helyzeteket, ahol középpontban lehetnek; az érzelmi stimuláció igénye egyaránt megvan. A narcisztikusoknál inkább stabil és szisztematikus, a hisztrionikusoknál - a benyomás szerint - inkább impulzív.
Hisztrionikus nők és férfiak esetében is jellemző az érdeklődési körök, preferenciák hirtelen váltogatása. Az illető egy darabig szenvedélyesen veti magát az egyik hobbiba, hogy aztán egyszerűen félredobja, és valami mást keressen magának. Ennek vélhetően nagyon sok köze van a hisztrionikus egyén befolyásolhatóságához, felületességéhez és ahhoz, hogy végső soron mindig a külső elismerés, a figyelem besöprése az igazi cél. Mindig csak addig érdeklődik adott téma iránt, ameddig azzal "menőnek", "érdekesnek" vagy "sokkolónak" láttathatja magát - amint valami mást talál, amivel nagyobb figyelmet, vagy megdöbbenést kelthet, akkor félredobja a korábbi érdeklődési körét.
A hisztrionikus az emberi kapcsolatait is ugyanígy szokta kezelni—gyakran “egy ideig használ, majd eldob” kapcsolatokat, ismeretségeket, majd újabb csodálókat szerez magának.
Az ismeretségeket egyébként túlhangsúlyozza a hisztrionikus—például futó ismerősöket is kitörő lelkesedéssel üdvözöl és “barátaiként” említi őket: jellemző módon nagyobb jelentőséget tulajdonít a kapcsolatoknak, mint amilyenek azok valójában. Könnyű elhitetni vele, hogy ő népszerű és mindenki kedveli - illetve, hogy ő aztán "számít" a megfelelő körökben.



Felmerül a kérdés: hogyan alakulhat ki hisztrionikus személyiségzavar?
Ezen a problémán—mint általában a személyiségzavarok kialakulásán—a szakemberek a mai napig rágják egymás fülét, illetve tépkedik egymás szakállát. A legvalószínűbbnek az tűnik, hogy egy bizonyos lelki alkatú—konkrétan: erősen extravertált adottságokkal született—gyermeknek, amennyiben bizonyos formájú kora gyerekkori traumák érik, nagy korára jó esélye lesz hisztrionikussá válni.
A “szükséges” kora gyermekkori traumák esetében is fennáll némi hasonlóság a narcizmus kialakulásával: az érzelmi elhanyagolás egyes formái mindkét esetben jellemzőek.

Hisztrionikusoknál azonban—egyes leírások szerint—gyakori, hogy a gyermek szeretetéért ketten küzdenek. Például a nagymama kiveszi az anyuka kezéből a gyermek gondozását és nevelését (illetve, anyukának állandó küzdelem az élete azért, hogy a saját gyerekét ő nevelhesse, ne pedig a nagyi); vagy a szülők válás közben—esetleg egy hatalmi játszmákkal terhelt házasságban—marakodva mindketten a gyermeket használják fel a saját pozíciójuk megerősítésében. Ebből a gyermek “megtanulja”: ő olyan fontos, hogy a felnőttek versengenek a kegyeiért (ezek lehetnek a későbbi egoista és figyelemhajhász viselkedés csírái), továbbá idejekorán elsajátíthatja a színjáték elengedhetetlenségét is (az a viselkedés, amelyet a versengő felnőttek egyike tolerál vagy jutalmaz, a másik felnőtt számára elfogadhatatlan és büntetést ad érte. Mivel a gyermek másként nem elégítheti ki a figyelem és elfogadás iránti igényét, így azt az arcát mutatja az egyes felnőtteknek, amely arccal adott helyzetben elérheti, hogy elfogadják és elismerjék.)
Benyomásaim szerint ugyanez a motívum állhat a hisztrionikusokra jellemző érzelmi felületesség kialakulása mögött is.
Amennyiben megpróbálok empatikusan viszonyulni egy ilyen helyzetben lévő kisgyerekhez, azt találom (még ha ezt egy kisgyerek nyilván nem tudja megfogalmazni): “ha a nagyit szeretem, akkor anya szomorú lesz, haragudni fog rám és azt fogja hinni, hogy őt már nem is szeretem. Viszont ha anyát szeretem, akkor a nagyit bántom ezzel, mert akkor ő fogja azt érezni, hogy cserbenhagytam.” Egy kisgyereknek viszont nincs kapacitása arra, hogy egyszerre két vagy több személlyel alakítson ki mély kötődést, a helyzetet tehát úgy igyekszik túlélni, hogy minden szereplő előtt szeretetet nyilvánít, viszont a saját világát úgy védelmezi, hogy valójában nem alakít ki mélyebb, kizárólagosságot feltételező kötődést.

Hisztrionikust kezelni egyes esetekben jó prognózissal lehet—csoportterápia, kognitív viselkedésterápia állítólag gyakran vezet eredményre -, az igazi nehézséget—akárcsak a narcisztikusoknál—itt is a terápiába bevonás jelenti. A hisztrionikus rendszerint nem könnyen ismeri fel a saját érzelmi és lelki világának sekélyes és zavaros mivoltát, amely a problémák hátterében áll.


A cikk megírásához forrásmunkának az—azóta már megszűnt—pszichomania.hu oldal anyagait, továbbá a norvég Wikipédia idevonatkozó cikkeit használtam fel, a kopirájt megsértésének szándéka nélkül.