Ride the dark side, search the Soulside!

Lélek szféra

Egyéb

"Kaják, melyekért meghalni sem kár"


Annak ellenére, hogy a főzőcskézéshez nincs mindig egyformán elég energiám - azért van egy kivétel, egy egészen titkos kívánságom. A teljesülésére nem látok valami sok esélyt - mindenesetre szeretnék egyszer egy közös főzőcskézéssel egybekötött beszélgetős/mesedélutános/borozgatós élményt Brian Price-szal, aki korábban a texasi Halálsoron volt szakács és az utolsó vacsorák specialistája.
Ennek a kívánságomnak több oka is van.

Egyrészt azért érzem Price úrral a lelki rokonságot, mert az élménybeszámolói alapján nagyon kreatív séf lehet!
Régóta azt vallom: nem az a jó szakács, aki különleges alapanyagokból képes kimondhatatlan nevű, egzotikus különlegességeket készíteni recept alapján. Így túl könnyű bezsebelni az elismerést! Hanem az a jó szakács, aki a rendelkezésre álló, akár legegyszerűbb alapanyagokból is tud "csodát művelni" szükség esetén. Tehát - még akkor is, ha vegetárius vagyok - mély benyomást tettek rám az olyan leírások, mint "hogyan állítsunk elő ráksalátát tőkehalfiléből úgy, hogy senki nem gyanakodna", vagy "hogyan érjünk el bifsztekhez hasonló ízélményt, ha a dutyiban már évek óta nem szerepel a menüben a bifsztek?" Ezt a fajta kreativitást nagyra tartom.

Másrészt azért szeretnék egy közös főzőcskézés keretei között dumálni vele egy jót (többéves tapasztalat, hogy főzés közben tudnak kialakulni a legjobb beszélgetések), mert az egész "Whitmire szenátor vs. texasi büntetésvégrehajtás" kérdéskörben, az utolsó vacsorák beszüntetése kapcsán ő - aki korábban maga is erőszakos bűncselekményért ült! - mutatta a legtöbb emberséget a halálraítélt sittesek irányában.
Természetesen én is látom, hogy ennek a gesztusnak van egy jókora marketingértéke is - Herr Price, a szabadulása után, vendéglőt nyitott, és egy ilyen sztori biztosan jó reklámot ad -, de az üzenet, amelyet közvetít, erősen megfontolandó. Mélységesen egyetértek abban: ha már egyszer amúgy is kivégeznek egy szerencsétlent, ez az emberséges gesztus az utolsó vacsorával, még a legelvetemültebb és javíthatatlan bűnözőnek is jár. Alanyi jogon. Akármit is követett el, és akármilyen gátlástalan vagy romlott ember is - akkor is csak ember, aki ráadásul nemsokára kikerül a földi igaságszolgáltatás hatásköréből. Ezért aztán értelmetlen dolog keménykedni, és ezt az utolsó emberséges gesztust megvonni a halálraítéltektől.
Személyes véleményem szerint csak az indokolná az utolsó vacsora szokásának beszüntetését, ha többé nem végeznének ki senkit, semmiért és így a rituálé is értelmét veszítené. Elhihetitek: nagyon érdeklődök mindenféle bűneset iránt, és sok embertelen brutalitással elkövetett bűncselekmény részleteit ismerem; foglalkoztam a notórius bűnözők személyiségtorzulásaival is - de ezzel együtt sem tartom célravezető megoldásnak a halálbüntetést. Az áldozatok életét már ez sem hozza vissza, tehát csak bosszút, megtorlást és elégtételt szolgáltathat az, ha egy akármilyen elvetemült gyilkost kivégzünk.

Továbbá erősen úgy érzem: Whitmire szenátor csúnyán túllépte a hatáskörét ezzel a húzással. Azt hiszem, az utolsó vacsorák kérdésében döntést hozni a texasi büntetésvégrehajtás parancsnokságának kompetenciája lenne. Egészen döbbenetesnek találom, hogy Whitmire szenátor megmondta a véleményét, a texasi bévé pedig rögtön szót fogadott neki.

Miután jól megmondtam a véleményemet, következzen Brian Price közzétett szövegének fordítása. No copyright violation intended, satöbbi, az oldallal egy fillért sem keresek.





Brian Price vagyok, a texasi Halálsor ex-szakácsa. Közel 200 utolsó vacsorát készítettem el megrendelésre abban az évtizedben, amely alatt - magam is elítélt fegyencként - önkéntesen vállaltam el ezt a meglehetősen komor feladatot. A "Meals To Die For" című könyvemben felfedtem a nyilvánosság számára - egyes esetek bemutatása során elsőként -, mi zajlott a színfalak mögött egy kivégzés napján.
A nagyközönség számára korábban nem ismert információk közül - amelyeket a könyvben közzétettem - az egyik éppen ez: a halálraítélt szinte soha nem kaphatta meg azt a menüt, amelyet utolsó vacsorára kívánt. A texasi büntetésvégrehajtás politikája az volt - és meggyőződésem szerint a mai napig is az -, hogy az utolsó vacsorát - függetlenül attól, hogy az eredeti kérés mi lenne - a börtönkonyha raktárában meglévő nyersanyagokból kell elkészíteni.

Például Kenneth McDuff sorozatgyilkos két marhafelsál steaket kért. Ehelyett egy hamburgersteaket kapott.

David Allen Castillo, 1998. szeptember 23-án a következőeket rendelte utolsó vacsora gyanánt:

24 lágy tésztás taco
6 enchilada
6 tostada
(A ford. megj.: ezek a hagyományos Tex-Mex konyhában közismert sült tészta/lepény/sós palacsintafélék, paprikás-paradicsomos-húsos töltelékkel megpakolva.)
2 egész hagyma
5 jalapeno paprika
2 sajtburger
1 csokis-tejes shake
1 doboz tej
1 csomag Marlboro cigaretta


Mindezekből a következőt szolgálták fel neki:

4 kemény tésztás taco
6 enchilada
2 tostada
2 egész hagyma
5 jalapeno paprika
1 csokis-tejes shake

(A ford. megj.: ehhez képest a sajtót úgy tájékoztatták: "az elítélt mindent el is fogyasztott jó étvággyal, a második sajtburger kivételével" (amelyet valójában meg sem kapott!) Nókomment.)

A felügyelőm, Faye Parkins kapitány adta nekem az arra vonatkozó utasításokat: olyan mennyiségű ételt készítsünk el, amely érzéseink szerint több, mint elég lenne bárkinek egy kiadós étkezésre - még akkor is, ha az illetőnek ez lenne az utolsó étkezése ezen a világon.
A sajtó csak arról kér - és kap - információt, hogy az elítéltnek mi volt a kívánsága (erről én több nappal a kivégzés előtt kaptam meg a listát), arról viszont már nem informálódnak és így a nagyközönséget sem tájékoztatják: az elítélt mit kapott meg mindebből valójában.
Whitmire szenátor úr kirohanása azzal kapcsolatban, hogy az adófizetők dollárjait nem költhetik az utolsó vacsorára, egészen képtelen és nevetséges. Valójában csak megnyalta a mutatóujját, feltartotta a magasba a politikai szélirányok felmérése végett, és abba az irányba fordult, amely a saját politikai karrierjét a legkedvezőbben befolyásolja. Egy érdeklény politikus a sok közül.

Az adófizetők dollárjairól szeretnének beszélni? Akkor talán megvitathatnánk a régi Vita-Pro botrányt is, amelynek kellős közepében éppen Andy Collins, a texasi büntetésvégrehajtás főigazgatója állt. Vagy a Nemi Erőszaktevők Rehabilitáló Programját - amelyet arra találtak ki, hogy szexuális bűntények sorozatos elkövetőit és gyermekmolesztálókat kezeljenek - de végül, hogy a keretszám teljes legyen, kitöltötték a helyeket egészen változatos előéletű fegyencekkel. A rehabilitációs programba olyan is bekerült, aki az utca szélére vizelt, olyan is, aki egyszerűen csak a tizenévesekhez vonzódott... ilyenekkel töltötték fel a létszámot a programban, amely egyébként abban az időben fejenként 36 ezer dollárjába került az államnak.
Ezek után az adófizetők dollárjait az utolsó vacsorák beszüntetésével akarják megspórolni? Ne szórakozzunk már!
Szabadulásom után tíz különböző dokumentumműsorban szerepeltem - ezek mindegyike az utolsó vacsorák témáját járta körül. A leginformatívabb ezek közül, a Last Supper, a Documentary Channel-en került leadásra, és máig megtekinthető a weboldalukon. A PBS készített egy háromestés műsort, "Az étel jelentése" címmel, amely szintén megnézhető a weben. Ennek a műsornak egy "A könyörület gesztusa" című epizódjában működtem közre. Mindenkinek ajánlom, hogy nézzék meg ezeket. A könyvem pedig - amelyben részletesen bemutatom a tényeket - kapható online is a mealstodiefor.com webhelyen, illetve a huntsville-i börtönmúzeumben is.

Itt következik az én ötletem minderre az ostobaságra, amelyeket Whitmire szenátor úrtól hallhattunk. Amennyiben az adófizetők dollárjai képezik az aggály tárgyát, úgy a következő javaslatot teszem:
Van egy éttermem - a neve "The Way Station" - egy tavon, a texasi Crockett mellett. Felajánlom, hogy saját költségemre elkészítem és/vagy megvásárolom a mai naptól fogva az összes halálraítélt által megrendelt összes utolsó vacsorát. Ez az ajánlat minden, Texasban kivégzésre váró elítélt számára egyformán érvényes. Az adófizetők egy centtel sem lesznek megrövidítve.
 
Van egy záró gondolatom, Whitmire szenátor és a hidegszívű nyilvános orákulumok számára.
Mi lenne, ha az önök valamelyik szeretett hozzátartozóját készülnének éppen kivégezni? Milyen lenne, ha az önök bátyja, nővére, anyja, apja, fia vagy lánya kerülne az ítéletvégrehajtó kamrába? Ekkor is ugyanilyen hajthatatlanok maradnának? Ekkor is ugyanígy annyira siettetnék az ítéletvégrehajtást, hogy az utolsó vacsorát megtagadnák az elítélttől? Erősen kétlem ezt.
Manny Lopez barátom feladata volt a halálos ítélet végrehajtása után a kivégző helyiség kitakarítása. Egy napon bevallott nekem valamit, ami nagy hatással bírt arra, hogy én magam hogyan tekintetek a kivégzésekre.
"Brian - mondta -, egyáltalán nem zaklat fel, amikor a vért mosom le a kivégzőasztalról, meg a véres testváladékokat takarítom fel a padlóról. Hanem amikor a tanúhelyiséget takarítom, és az ablakot tisztítom, amelyen keresztül a kivégzett fegyenc családtagjai végignézték, hogyan ölik meg az ő szerettüket... Kéznyomok, rúzsfoltok, könnyektől elmaszatolódott smink maradványai az üvegen... EZ az, ami igenis felkavar."

Kérem, gondolkozzanak el ezen. Mit éreznének, ha az önök szerettei közül valakit az állam éppen most gyilkolna meg? Mi lenne ekkor? Az ő családtagjaik is áldozatok. Ezt soha ne feledjék. Gondoljanak azokra a kivégzettekre, akiknek gyerekeik vannak. Ők a megbélyegzettség és a megaláztatás áldozataivá válnak; a suliban a többiek összesúgnak a hátuk mögött és ujjal mutogatnak rájuk. "Psssszt, az ő apja volt az, aki azokat az embereket megölte..." - Biztos vagyok abban, hogy ez még mindig így megy. Áldozatok mindkét oldalon.


Nem az a szándékom, hogy lekicsinyeljem és bagatellizáljam azokat a bűntetteket, amelyek következményeként ezek a férfiak és nők a kivégzőkamrába jutottak - hanem arra biztatok mindenkit, hogy a történéseknek mindkét oldalát egyaránt szemléljék. Lealacsonyítjuk magunkat a "szemet szemért" mentalitás szintjére, ugyanarra a színvonalra süllyedve, mint amilyen szinten a bűncselekmény volt, amely az "igazságszolgáltatás"-nak nevezett gépezet fogaskerekeit mozgásba hozta? Vagy a "könyörület" szót "érdemtelen kegy"-nek értelmezzük, és megmutatjuk a világnak, milyen civilizáltak is vagyunk mi a jó, öreg USA-ban. Az Örökkévaló áldása legyen rajtunk.

Brian D.Price, író és séf