Ride the dark side, search the Soulside!

Lélek szféra

Egyéb

"Idenézzetek! Evési zavaros voltam, de már meggyógyultam!"

Nem hullanak az örömkönnyeim.

S nem azért, mert ennyire negatív vagyok - tényleg hajlamos vagyok az lenni, de ebből az okból egészen más dolgokat csinálok -, hanem azért, mert nagyon érzékeny vagyok a problémák makacs tagadására.

A fennforgás a következő:
Rendszeresen látom a neten, hogy állítólagosan "gyógyult" evési zavarosok tűzik ki célnak, hogy példaképként tekintsék őket a még beteg sorstársak.
Teljesen jogosan mondhatjátok erre: milyen alapon dumálok én itt, amikor én is?...
Azon az alapon dumálok: magam részéről nem is igyekszek azt az illúziót kelteni, hogy gyógyult lennék.
Sokszor vannak teljesen tünetmentes időszakaim, de stresszre még mindig a régi agybaj újbóli megjelenésével vagyok hajlamos reagálni - és az egész Ripana site-tal nem az a célom, hogy a személyemet tegyem ismertté és elismertté, miközben tetszelgek az "ohh, micsoda nemes vállalás, hogy segítek másoknak" szerepben. Tisztában vagyok a problémával - és ha megtudok valamit, aminek még értelme is van, azt megírom. Hátha jól jön másoknak is. Teszem ezt abban a tudatban, hogy mindez nem válthatja ki a terápiás munkát - sem azt, amelyet önállóan végeztek, sem azt, amelyhez orvos vagy pszichológus támogatását veszitek igénybe. Mindaz, ami itt olvasható, csak gondolatébresztő, illetve a saját terápiás anyagom - jócskán cenzúrázott - formája.

Az "evési zavaros VOLTAM, de már meggyógyultam, idenézzetek!" hozzáállású Tumblr- és Insta-celebek megnyilvánulásaiból azt látom: nagyon erős igény van bennük a megerősítésre, az elismerésre.
Ebben pedig azt veszem észre: ha szomatikusan már szófogadóan "meg is gyógyultak", annyi stabilitást mégsem sikerült nyerniük, hogy okénak bírják magukat érezni anélkül, hogy erre több száz, vagy akár több ezer ismeretlen ember követéseire meg like-jaira szükségük volna. Normális esetben, a pszichés egyensúly állapotában az embernek elég az, ha a családjától, házastársától/kedvesétől, illetve a közvetlen baráti körétől kap érdemi megerősítést.

A másik, aggasztó - és sajnos általános - jelenség a következő:
"Evési zavaros voltam, de már meggyógyultam, nemsokára befejezem a dietetikus, cukrász, séf szakképesítésemet, illetve pszichológusként, szociális munkásként, fitneszedzőként evési zavarosokkal szeretnék foglalkozni".
A korábban általános, sötét alapon vérvörös vagy jéghideg színösszeállítás helyett lágy, harmonikus pasztellszínű layout-jú blogokon publikálnak arról, hogy milyen egészséges ételeket, ételeket, ételeket főznek, főznek, főznek, milyen egészségesen táplálják és edzik, edzik, edzik a testüket, a testüket, a testüket, és hogy most már milyen boldogok, mert milyen fontos nekik, hogy a családjuknak nem jelentenek problémát, hogy most már szülhetnek gyerMeket...
Nos, ez az, amitől nem tudok könnyekig hatódni, és nem tudok felnézni az ilyen lényezetekre. Rosszindulatúan és szarkasztikusan rájuk köszönnék, hogy "szia, te egészségesen edzett, harmonikusan táplált test!"

Ilyen alapon tudniillik én is tehetném az agyamat, amiért olyan makrobiotikus/vegán csodákat tudok létrehozni, hogy a népek csak ámulnak rajta. (Értitek, egy notóriusan húsevő kultúrában, ahol már a hal és a tengeri herkentyű fogyasztását is vegetarizmusnak hiszik, jelent valamit, hogy nem kérik rajtam számon a tetemedéket.)
Azért is tehetném az agyamat, mert elkezdtem jógázni, és azóta gyakorlatilag megszűntek az ilyen tünetváltások, hogy "ugyan nincs ételabúzus, de van helyette önsértés vagy ivás".
Vagy, ha már itt tartunk, azért is, mert vannak normális, értelmesnek tekinthető hobbijaim, örömforrásaim.
Ettől még nem érzem úgy, hogy lágy, harmonikus pasztellszínű gyógyulásban volna részem - holott a külvilág előtt könnyűszerrel beállíthatnám így.
Közzétehetnék gondosan beállított képeket, amelyeken valami lehetetlen ászanába facsarom magamat, vagy félhülye vigyorral álldigálok a konyhában az ínycsiklandozó ételcsodák mögött, és már csodáltathatnám is magamat, mint Lám És Lám, Micsoda Remek Példakép A Gyógyulni Vágyó Evési Zavarosoknak.
Nem érezném őszintének. Úgy találom: szánalmas önigazolás-keresés volna.

Továbbá, szeretem azt gondolni: több vagyok annál, mint az evési zavarom megléte, vagy nemléte. Szeretném nem ennek a tengelynek mentén definiálni, ki vagyok és mire vagyok képes.

Azért gondolom, hogy a pasztellblogos motivátor-celebkék pontosan úgy (nem) gyógyultak, ahogyan érdemtelen személyem (sem) az, mert az életük mintha csak a testedzésről, a testedzésről, a testedzésről szólna (akármilyen "egészséges" formában is - visítok), meg a táplálkozásról, a táplálkozásról, a táplálkozásról (akármilyen "harmonikus" formában is - szerintem mindjárt elkezdem Azucena Máglyaáriáját énekelni gyalázatosan, hogy ne egyedül szenvedjek).
Emberek, senkinek nem tűnik fel, hogy amíg ennyire az evésen meg a testünk formában tartásán van a hangsúly, addig NEM beszélhetünk pszichés értelemben vett egyensúlyról?
Ennyire nem számít alapnak: egészséges esetben az ember nem gondol ÁLLANDÓAN az evésre? Tehát nem tekinthető egyértelmű gyógyulásnak, ha az ember úgy gondol ÁLLANDÓAN az evésre, hogy mi egészséges és harmonikus és mi táplálja egészségesen a testet, a testet, a testet.
Durva leszek: egyszer még a legharmonikusabban táplált és legegészségesebben edzett testet is eltemetik vagy elhamvasztják. Ezért érdemes perspektívát váltani.
Az egész evészavar-mizéria gyökere a test, szellem, lélek közötti egyensúly disszonanciájáról szól.
Már a könyökömön jön ki, hogy az evési zavaros egyén szabály szerint éppen azért fókuszál túlságosan erősen a teste kordában tartásával, meg az étkezési szokásai irányításával kapcsolatos kérdésekre, mert a másik két területen - szellem és lélek - vagy elveszítette a kontrollt, vagy nincsen meg az összhang.
S igazi gyógyulásról nem akkor beszélhetünk, ha az evési szokások "normalizálódnak", meg ha az illető "megtanulja elfogadni a testét" - hanem akkor, ha test, lélek és szellem egymással harmóniába kerül, és az illető tényleg önmaga tud lenni.

Az "önmagunknak lenni" véleményem szerint egy fontos kérdés.
Természetesen elképzelhető, hogy vannak, akiknek valóban ilyen az igazi önmaguk: pasztellszínű, habos-fodros, egészségtudatosan gondoskodó.
Azonban valószínűbbnek találom, hogy ez sokak esetében csak egy szerep, amelyet megtanultak magukra aggatni és azonosulni vele.
"Légy jó kislány. Ne lázadj, hát nem veszed észre, milyen rossz vagy, hogy gondot okozol másoknak, ha evési zavaros vagy? Legyél szorgalmas. Tegyél meg mindent azért, hogy úgy nézz ki, ahogyan egy jó kislánytól az elvárható. Szép karcsú, de azért legyél bögyösfaros, kívánatos, ezért táplálkozz egészségesen és ne felejtsd el edzeni a testedet, hogy formában legyél! Főzzél egészséges ételeket, mer az asszonynak a konyhában a helye! A Te felelősséged, hogy kis családod egészségesen táplálkozzon. Gondoskodj másokról. Légy jó kislány. Mutass jó példát másoknak. Lágy pasztellszínekben.
Szabadidődben azért hímezhetsz falvédőt, vagy tiffanyzhetsz, vagy gyárthatsz tűzzománc bizsukat. Semmi komoly, mert egy lágy, pasztellszínűen harmonikus jó kislánynak - aki már kigyógyult abból a csúnya-csúnya evészavarából, amely, lám, milyen rettenetessé tette mindenki életét -, a legtöbb ideje és energiája elmegy arra, hogy jó kislányként gondoskodjon mások szükségleteiről. És egy jó kislánynak még a hobbija is arról szól, hogy otthonát szépítse, kellemesebbé tegye kis családja számára; vagy más módon tegyen a környezete kedvére. Ó, még jobb, ha az új hobbid a sütemény- meg tortasütés, hogy kényeztethesd a környezetedet, majd legyen mit ledolgoznod az edzőteremben, ha sütögetés közben elcsábultál! Egy szeletet elvehetsz, de ne felejts el edzeni.
Megkapod a jól kiérdemelt buksisimit, szépen pitiztél érte, érd be ennyivel. Egy jó kislány nem is igényel mást, mint hogy megsimizzék a buksiját, és még meg is köszöni szépen."

Ez az uniformizált, keresett jókislányság aggaszt engem nagyon. Nem ezt tűzném ki terápiás célul.
Azt hiszem, mindenkinél mást és mást jelent, miben nyilvánulna meg az igazi önmaga - egy igazán rátermett terapeuta éppen ennek felfedezésében és megvalósításában segíti a kliensét.