Ride the dark side, search the Soulside!

Lélek szféra

Egyéb

Münchausen by proxy szindróma

Ezt a tünetcsoportot érdemesnek látom megtárgyalni a kóros mértéket öltő szülői narcizmus témakörén belül - ugyanis a szindróma, meglátásaim szerint, meglehetős pontossággal átfedésben áll a covert típusú narcizmus rosszindulatú és különösen súlyos megnyilvánulásaival.

A szindróma névadója, Freiherr von Münchausen német arisztokrata, az 1700-as években élt; előszeretettel mesélgetett képtelen történeteket saját magáról, illetve az utazásairól. Egyszóval, imádott nagyokat mondani, hogy felhívja magára a figyelmet.

A modern lélektanban a Münchausen-szindróma megjelölés azt jelenti: az illető - éppen úgy, ahogyan Münchausen báró - szeret képtelen dolgokat kitalálni, abból a célból, hogy figyeljenek rá; specifikusan, betegségeket ötöl ki magának, illetve a meglévő betegségeit dramatizálja vagy súlyosbítja szánt szándékkal.

Nagyon fontos, hogy ezt nem szabad összetéveszteni a hipochondriával!
A hipochonder ugyanis oly egyén, aki minden apró tünetben valami rettenetes, halálos kór előjeleit véli látni. A hipochonder, ha köhint egyet, ebben már teljes meggyőződéssel véli felfedezni az antibiotikum-rezisztens TBC tüneteit - tehát irreálisan felnagyítja ugyan a betegségtől való félelmét, de a rettegése őszinte, a lelke mélyéig komolyan gondolja ezt.
A Münchausen-szindrómás egyén ezzel szemben pontosan tudja, hogy valójában nincs semmi baja - illetve, ha önfegyelmet gyakorolna és betartaná az orvos utasításait, akkor nem romlana az állapota. Viszont annyira élvezi a betegségelőnyt (t.i. a környezete elárasztja figyelemmel és törődéssel, kedvezményeket kap, kivonhatja magát a munka alól), hogy ennek érdekében kész betegnek tettetni, vagy akár erőnek erejével beteggé tenni önmagát.

A "sima" Münchausen szindrómástól eltérően, a Münchausen by proxy szindrómás személy nem saját magának, hanem valaki másnak - rendszerint a felügyeletére vagy felelősségére bízott, általában kiskorú személynek - "talál ki" vagy "épít ki" betegségeket. Ezzel eléri, hogy figyelmet vívjon ki saját magának; hogy elismerjék, segítsenek neki, extra figyelmet kap embertársaitól.
A fogalmat először az ismert angol gyermekorvos, Sir Roy Meadow használta 1977-ben, amikor a The Ancet című orvosi folyóiratban leírt két gyermekbántalmazási esetet, amelyek során mindkét gyermeket abból a célból bántalmazta az anya, hogy együttérzést és figyelmet vívjon ki saját maga számára. Meadow tanulmányának megjelenése után ehhez hasonló esetek százaira derült fény világszerte.

A Münchausen by proxy (a magyar irodalomban "behelyettesített Münchausen" szindrómaként is szerepel) esetek többségében - az ismert esetek 85%-ában - az anya az elkövető, aki azt állítja: gyermeke beteg, de a valóságban maga az anya idézte elő, vagy súlyosbította a gyermek tüneteit. Az ilyen tünetelőidézés egyik leggyakoribb módja a fojtogatás, amely megmagyarázhatatlan görcsökhöz, öntudatvesztéshez, legrosszabb esetben pedig halálhoz vezet. Több ismert esetben különféle mérgeket adagolt be a gyermeknek az elkövető, ezáltal különféle, nehezen diagnosztizálható tüneteket provokálva.

Az ilyen anyák gyakran kivételesen jó szülők benyomását keltik; őszinte aggodalmat és gondoskodást mutatnak a kórházban, az orvosok és az ápolók előtt. Ennek egyik következményeként eléggé ritkán fordul elő, hogy az anya gyanúba kerül, és akár évekbe is telhet, mire az ilyen esetekre fény derül.
Az orvosok, jogászok, gyermekvédelmisek gyakran nem is feltételezik a Münchausen by proxy szindróma jelenlétét, mert általában véve senki nem feltételezné - kiváltképp egy gondos szülőről -, hogy szánt szándékkal tenné beteggé a gyermekét. Kiváltképp annak láttán, hogy milyen őszinte, mélyen átélt aggódást vált ki a szülőből a gyermek állapota! Nagyon rosszindulatúnak kellene lennie annak, aki azt feltételezné, hogy maga a szülő tette mindezt...
Sok esetben, az elkövető maga is segítő foglalkozású; ezen belül, gyakran az egészségügyben dolgozik. Ez a gyakorlatban annyit tesz: rendelkezik olyan ismeretekkel, amelyek lehetővé teszik a számára, hogy a megfelelő tüneteket idézze elő, sokszor a megfelelő méreganyagokhoz is hozzáférése van.

Noha a szindróma igen közismert a gyermekorvosok körében, még mindig erősen vitatják a tünetcsoport önálló betegségnek tekintését. A diagnosztikai rendszerek - ICD vagy DSM - egyike sem tartalmazza.
A szindróma feltételezett indoka nem egyszerűen és nem kizárólag csak a Beteg Gyermek Drámájából következő figyelem és elismerés, amelyet a Nehéz Helyzetben Példás Odaadást Mutató Édesanya szerepében tetszelegve gyűjthet be az elkövető. Egyesek szerint hasonló fontossággal bír a szindrómában, hogy az elkövető jelentős mértékű önbecsülést és önbizalmat nyerhet a tényből: lám, képes lóvá tenni az orvosokat, gyámügyiseket, gyermekvédelmiseket - egyszóval a társadalom gépezetének olyan tagjait, akiket önmagánál fontosabbnak és hatalmasabbnak tekint.



Diagnózis

A fent bemutatott sajátosságok folytán, a Münchausen by proxy szindrómát nem könnyű diagnosztizálni. Mindenesetre, az alább felsorolt jellegzetességek nagyon nagy arányban jellemzőek:

a.) a többféle egészségi problémával küszködő gyermek tünetei nem reagálnak a kezelésre, vagy állandó, krónikus állapot követi a kezelést;
b.) rendkívül szokatlan orvosi vagy laborleletek, amelyek nem fedik a gyermek kórtörténetét, illetve fizikailag vagy klinikailag lehetetlennek tűnnek;
c.) rövid távú tünetek, amelyek rendszeresen megszűnnek vagy legalábbis javulásra utaló jeleket mutatnak, amint a gyermek kikerül a gondviselője közvetlen környezetéből (például kórházban, vagy iskolai táborban rohamos javulást mutat);
d.) a gondviselő láthatóan egyáltalán nem örül a jó híreknek, ha minden lelet negatív, hanem orvostól orvoshoz rohangál, amíg talál valakit, aki "hisz neki";
e.) a szülő vagy gondviselő tájékozottságot mutat az egészségügyi kérdésekben, vagy úgy tűnik, élvezi a kórházi környezetet és a figyelmet, amelyben a beteg gyermek részesül;
f.) a szülő vagy gondviselő túlzottan is támogatja az orvosok elképzeléseit, ha kezelésekről vagy más beavatkozásokról esik szó; illetve, ha negatív leleteket kap, akkor kifejezetten ingerült lesz, és további beavatkozásokat, vizsgálatokat, konzíliumokat követel, vagy másik kórházi osztályra akarja átvitetni a gyermekét.

A szindróma lehetséges okai

Ez egy pszichiátriai okokkal magyarázható viselkedési zavar. Egyes esetekben az elkövetők maguk is gyermekkori traumák túlélői: gyermekbántalmazás, szexuális abúzus vagy embertelen "nevelési" módszerek emlékeit hordozzák.
Az is lehet, hogy olyan családban nőttek fel, ahol betegnek lenni egyet jelentett a megkülönböztetett figyelemmel és szeretettel.

A szülő vagy gondviselő személyes igényei felülírják azt a képességet, hogy a gyermeket önálló érzelmekkel és jogokkal rendelkező, szuverén lénynek tekintse - valószínűleg abból az okból, hogy gyermekkorában ő maga is úgy nőtt fel, hogy nem tekintették önálló érzelmekkel és jogokkal rendelkező, szuverén lénynek.

A Münchausen by proxy szindrómás szülő rendszerint nagyon kétségbeesetten vágyakozik az elismerésre, figyelemre, és gyermeke "betegségét" használja ki ennek megszerzésére: mindenáron be akarja bizonyítani, hogy ő aztán nagyon odaadó, áldozatkész szülő, s mint ilyen, jogosult az elismerésre, figyelemre, segítségre.
Továbbá, rendszerint nagyon magányos ember, az egészségügy dolgozóitól remél megértést, gondoskodást, mert más, igazi támasza rendszerint nincs (egyedülálló, elvált vagy özvegy szülő, akire különböző terhek hárulnak a családja részéről.)

Miért gondolom, hogy a covert típusú narcizmus fogalma igen erőteljes átfedésben áll a Münchausen by proxy szindrómával?



Önmagában a narcizmus fogalma azért merülhet fel, mert tudjuk: a kórosan narcisztikus ember mindig kifelé vetít. A betegségnek, betegségtudatnak a gyermekre való kivetítése tehát nagyon jól beleilleszthető a narcisztikus kórképbe.

A "narcisztikus supply", a környezet tagjainak a végsőkig való kihasználása - annak érdekében, hogy szegény kicsi narcisztikus megerősítést kapjon az idealizált énképére - szintén ismert dolog; az erőszakkal beteggé tett gyermekek esete ennek egy különösen súlyos formája, meglátásaim szerint.
Azt a benyomást kelti: az ilyen szülő még "kórosan narcisztikus" kategóriában is extrém telhetetlen (és/vagy elégtelenek a szeretetvadász taktikái); normális, egészséges helyzetekből nem tudja kielégíteni a narcisztikus supply adag igényét.
A narcisztikus viszont a saját alkalmatlanságát kifelé vetíti, mindig valaki más tehet róla... ha a gyermek önmagában nem szolgáltat elég narcisztikus supply-t, akkor a betegségével együtt majd már elég jó eszköz lesz arra, hogy szegény kicsi narcisztikus megmutathassa: mily odaadó és gondos is ő!

A - sokszor elképesztő mértéket öltő - empátiahiány szintén narcisztikus jellegzetesség (konkrétan: a patológiás narcizmusnak egyik diagnosztikai kritériuma); a Münchausen by proxy szindrómás szülő ennek ismét csak egy szélsőségessé torzult változatát mutatja.
A narcisztikus ember annyira sérült, hogy őszinte szeretetre akkor is képtelen, ha tud olyan viselkedésformákat produkálni, amelyek a szemlélő számára szeretetnek tűnhetnek.

A covert típusú narcisztikusoknál jellemző, hogy a szeretetet összetévesztik a sajnálattal; minél elesettebb, szerencsétlenebb valaki, annál "alkalmasabb" a covert narcisztikus érzelmi igényeinek kielégítésére. (Egy covert narcisztikus így fogalmazta meg ezt: "Mindig az elesettekhez vonzódtam!") Részint ez motiválja az ilyen személyiségzavarral rendelkezőket arra, hogy segítő jellegű szakmát válasszanak maguknak: ápolóként, szociális gondozóként, gyógypedagógusként megfelelően sok "elesettel" lehet dolguk, akikhez "vonzódhatnak" és akiknek a szenvedései láttán elszorulhat a szívük.

Hanem, ha őszintén szeretek valakit, akkor nem szívesen látom szenvedni, mert együttérzek vele; ezért igyekszem enyhíteni a szenvedéseit.
A Münchausen-szülő pedig nem egyszerűen csak kéjeleg a gyermeke szenvedésében (narcisztikus szülők felnőtt gyermekei sokat mesélhetnek erről), hanem erőnek erejével okoz szenvedést neki, hogy jól megszánhassa és ápolhassa.
(Ó igen, mindkét narcisztikus altípusnál - az overtnél és a covertnél is - jellemző az a törekvés: akkor is őt kell sajnálni, ha valójában ő tett rosszat másoknak! Rendszerint meglehetős hatékonysággal el is érik ezt.)

A "bezzeg-én" dráma már-már közhelyszerűen narcisztikus jellegzetesség.
Akármi is történjék, az események középpontjában mindig a narcisztikusnak kell állnia! Az ilyen ember mindig arra törekszik, hogy bármilyen helyzetben a saját személyét tolhassa előtérbe (különbséget tesz az overt és a covert típus között, hogy míg az overt típus direktben, arrogánsan tolakodik a rivaldafénybe, a covert típus viszont a gesztusai, a cselekedetei által vívja ki a figyelmet. Az Odaadó Anya szerepköre erre kiválóan alkalmas!)
A hasítási problematikának, meglátásaim szerint, a Münchausen by proxy szindróma egy elképesztően szemléletes megnyilvánulása. "Te, te szánalmas kis szerencsétlen, semmire sem mennél nélkülem! Hanem én, én aztán milyen csodálatos és milyen nagyszerű vagyok, és még így is, erőmön felüli áldozatokat kell hoznom érted! De mivel ilyen jó és önzetlen vagyok, ezért ezt kész is vagyok megtenni - ha már egyszer ilyen szerencsétlen és elesett vagy..."

A valóság makacs tagadása is rendkívül jól illik a "rosszindulatú covert narcisztikus" képbe. Azt hiszem, az érintettek (pontosabban szólva: áldozatok) százai számolhatnának be arról: a szegény kicsi covert narcisztikus - a legdurvább vagy legaljasabb piszoksággal vagy kisszerűséggel konfrontálva - nagy, ártatlan, kerek szemeket mereszt, úgy tesz, mintha nem értené, miről van szó, vagy "Eszembe se jutott, hogy ezzel rosszat teszek! Csak jót akartam!" módon mentegetőzik.
Nos, pszichiáter szakértők elmondása szerint a Münchausen-szülőknél rendszeresen jelen van ez a konok, makacs tagadás, még az egyértelmű bizonyítékokkal szembesítve is képesek úgy tenni, mintha nem tudnának semmiről, vagy mintha nem akarnák belátni, hogy rosszat tettek.
A Münchausen by proxy szindrómát egyébként nagyon rossz prognózisúnak, nehezen - vagy sehogyan sem - kezelhetőnek tartják, és ez - a rendkívül rossz prognózis - is jellemző a narcisztikus személyiségzavarra!

Mindezzel nem egyenlőségjelet kívánok tenni a covert típusú narcisztikus zavar és a Münchausen by proxy szindróma között. Sokkal inkább azt állítom: a Münchausen by proxy szindróma a covert típusú narcizmus egyik különösen súlyos tünete lehet.

Tudjuk, hogy a narcisztikus a legritkább esetben képes beismerni, hogy valami gond van vele. Vele egyszerűen nem lehet gond!
Nos, ennek a mintázatnak egy szép példáját találtam, amikor a témában kutattam. Rábukkantam a "Münchausen-mamák civil kezdeményezésére", amely azt szeretné elérni: a Münchausen by proxy szindróma ne legyen és soha ne is lehessen pszichiátriai kategória, s így gyermekelhelyezési perekben ne lehessen ennek alapján a másik szülőnek ítélni a gyermeket, vagy egyáltalán, gyermekbántalmazásért eljárást indítani. Linkelhetném a kezdeményezés weboldalát, de egyszerűen nem érdemli meg egyetlen olvasó sem, hogy ilyen olcsó érzelgősködést, a könnyező anyák ilyen ripacskodó drámáját linkeljem és a falat kaparjátok úgy, ahogyan én tettem a site olvastán. A bűnbakgyártásnak (amely ismét egy narcisztikus jellegzetesség!) olyan elképesztő mértékét mutatja a kezdeményezés - ohhh, azok a csúnya, rossz gyámügyiek és gyermekvédelmisek! -, és olyannyira kihasználja a tényt: a Münchausen by proxy szindrómát nehéz bizonyítani (és önsajnáltató drámát produkálnak, az igaztalanul megvádolt tiszta lélek témájában)...

A kezdeményezés neve MAMA - óh, mily megható, ugye? Könnyező Édesanyák, akik keservesen zokognak, mert őket pszichésen betegnek akarják minősíteni a rossz-gonosz-embertelen igazságügyiek, és el akarják tőlük perelni drága kicsi szerencsétlen gyermekeiket! Holott a MAMÁK - csupa nagybetűvel, igen, és dől belőlem a vitriol - tudják ezt jobban, ebbe semmilyen pszichológusnak, vagy jogi szakértőnek nem lehet beleszólása, ebben csakis a MAMA lehet kompetens... ha a szerencsétlen gyermek MAMÁJA eldönti, hogy a gyermek súlyos beteg és aggódó ápolásra szorul, akkor EZ a valóság és a szerencsétlen gyermeket meg KELL oltalmazni! A szerencsétlen gyermek majd hőssé magasztosul, ha nincs más választása, mint elviselni a szükségtelen és értelmetlen fájdalommal járó vizsgálatokat meg kezeléseket - és a MAMÁnak éppen arra van szüksége, hogy az ő kis hősét felmagasztalják, és ebből a dicsőségből rá is ragyogjon egy nagy adag.
Micoda cúúúúúna-cúúúúna hazudász azt állítani, hod vannak MAMÁK, akik cak azélt hazudják szújosz betednek a pici édesz babáikat, hod ők maguk felmagasztosulhassanak a Mintaanya szerepben! Nem, még az elvi esélyét is el kell venni annak, hogy ez a kategória elmekórtani diagnózist kaphasson! Még elviekben se lehessen felelősségre vonni egyetlen MAMÁT sem, aki betegséget hazudik vagy generál a gyerekének! Szerény véleményem szerint, a Münchausen-MAMÁK éppen a civil kezdeményezésükkel bizonyítják a leginkább: a szindróma igenis létezik, és egyáltalán nem túlzás pszichiátriai kategóriának tekinteni. Az, akinek nincs félnivalója attól, hogy belekerül ebbe az elmekórtani kategóriába, annak nincs is oka ellene kampányolni.
Számos bűneset hátterében áll egy-egy "aggódó" Münchausen-MAMA.
Marybeth Tinning például nyolc saját, csecsemőkorú gyermekét és egy adoptált gyermekét gyilkolta meg 1972 és 1985 között, rendszerint fojtogatással; játszva az aggódót, rohant az aktuálisan félholtra bántalmazott kisgyerekkel a kórházba - ahol ellátták a gyermeket, aki azonban menetrendszerűen újból "beteg lett", és tragikus körülmények között elhunyt. Csak évekkel később merült fel a veszteségektől vérző szívű anyával szemben a gyanú.
Egy másik Münchausen-MAMA, Leslie Wilfred, az egyik - nevelt - fiát szisztematikusan idegronccsá tette (többek között azáltal, hogy arra kényszerítette a srácot: egy szűk ládában aludjon éjjelente - mint később magyarázta: "a család biztonsága érdekében, mert a gyerek veszélyes és kiszámíthatatlan..."); az egyik nagylányának viszont leukémiát képzelt be (és jelentős összegeket zsebelt be az együttérző emberektől, akik megértették, hogy a halálos beteg gyermek kezelése sok pénzt követel); viszont besöpörte az együttérzést az egész környezetétől, amiért az ötödik hónapban elvetélte a várva várt ikerterhességét.
Gyönyörű gyászszertartást rendezett... csakhogy az ikrek a valóságban soha nem léteztek! Esélyük sem lett volna megfoganni, a hölgy ugyanis még a második házasságkötését megelőzően, elköttette a petevezetékét... és erről még az új férje sem tudott. Kamu terhesség, kamu ultrahang, kamu gyászszertartás...
S a MAMÁk azért kampányolnak, hogy az ilyen esetek ne minősülhessenek elmekórtani problémának?

Néhány ismert Münchausen by proxy eset

1994-ben egy Kathy Bush nevű nő kapta meg Hillary Clinton elismerését, a hősies helytállásért, amelyet krónikusan beteg kislánya ápolásában tanúsított: a kis Jennifer több, mint 200 alkalommal került kórházba, és több operáción is átesett, titokzatos gyomorproblémák miatt. Kathy Bush később bevallotta: szándékosan mérgezte meg a gyermeket, abból a célból, hogy figyelmet vívjon ki magának.

1998-ban Yvonne Eldridge kapta meg "Az Év Anyukája" kitüntetést az akkori First Lady-től, Nancy Reagan-től.
Eldridge két nevelt lánya bizonytalan általános tünetekkel, emésztési problémákkal és általános kimerültséggel szenvedett; ők is számtalan kórházi tartózkodáson és operáción estek túl. Yvonne Eldridge is beismerte utóbb: tudatosan és szánt szándékkal éheztette mindkét nevelt gyermekét, és több tünettel kapcsolatban is szisztematikusan hazudott.

Mindkét nőt gyermekbántalmazásért ítélték el.

A legújabb, nagy port felkavart eset tettese egy Lacey Spears nevű nő.
A hölgy remek imázst épített ki magának, mint vallásos jó kislány, akinek számára Az Anyaság Az Élete Értelme.
A kóros hazudozási kényszer már azelőtt megjelent nála, hogy felmagasztosult volna az anyaság szentségében: amikor méhét az Úr még nem áldotta meg gyümölccsel, akkor egy kissrácot - akire gyakran vigyázott babysitterként - a saját gyermekeként említette és mutatta be.
Amikor végre gyermekáldásban részesült - egyébként minden jel szerint csak spermadonornak kellett neki a Gyermek apja; néhány hónapig voltak együtt, azután, amikor a nő teherbe esett, közölte a párjával, hogy a gyerek nem tőle van, és drasztikusan véget vetett a kapcsolatnak.
Később azt állította: a gyermek apja egy hős, egy rendőrtiszt volt, aki egy tragikus balesetben vesztette életét. (Ezt a Blake nevű férfit senki nem ismerte, még csak nem is hallottak róla korábban Spears kisasszony barátai, ismerősei.)

Nos, Lacey Spears gyönyörű, szöszke kisfia, a bűbájos Garrett öt éven át szenvedett súlyos betegen, míg végre jobblétre szenderült 2013-ban. Csodálatos, odaadó édesanyja végig dokumentálta és a blogján, a MySpace-én és a Twitteren közzétett képekkel illusztrálta szeretett, súlyos beteg gyermeke sínylődését és haldoklását... Nem sokkal ezután kiderült, hogy sóoldattal mérgezte meg a gyermeket. Az eljárás jelenleg is folyamatban van ellene. Makacsul tagad, viszont - a tárgyalási jegyzőkönyvek szerint - látható megkönnyebbüléssel, fellélegezve mosolygott, amikor az igazságügyi orvosszakértő előadta: nem kizárt, hogy soha nem fog kiderülni, pontosan mi okozta a kis Garrett halálát.

Két norvégiai eset
1997-ben egy bjarkøy-i nő ellen eljárás indult: a vád szerint megfojtotta a háromhetes kisfiát egy nejlonzacskóval. A nő korábban már három gyerekét veszítette el bölcsőhalál következményeként; első fokon elítélték, de másodfokon ejtették ellene a vádat: ugyanis, mint a védelem megfogalmazta, mind a négy gyermek korai halála egy szerencsétlen génmutáció következménye is lehet. Más orvosi szakértők véleménye szerint viszont egyáltalán nem tartható kizártnak, hogy mind a négy gyermek erőszakos halált halt, fojtogatás következtében.

2003-ban egy másik nő kapott elmarasztaló ítéletet, mert a hét hónapos gyermekét sóval mérgezte meg, amikor a gyermek a nyugat-agderi központi kórházban feküdt. A nő sót kevert a gyermek által fogyasztott tejbe, és a gyomorszondán keresztül is nagy mennyiségű sót juttatott a gyermek szervezetébe. A gyermek több alkalommal is súlyos görcsökkel került kórházba, de szerencsére túlélte a bántalmazást.




Felhasznált irodalom:

Dette er Münchausen syndrome by proxy

Münchausen syndrome by proxy on Kids' Health

Münchausen syndrome by proxy a Crimelibrary-n

A Lacey Spears-sztori egy része