Ride the dark side,
search the Soulside!

Na jó, megkegyelmezek. Mégsem lesz reset account, hátha szüksége van valakinek az anyagokra.

Münchausen by proxy szindróma

Ezt a tünetcsoportot érdemesnek látom megtárgyalni a kóros mértéket öltő szülői narcizmus témakörén belül - ugyanis a szindróma, meglátásaim szerint, meglehetős pontossággal átfedésben áll a covert típusú narcizmus rosszindulatú és különösen súlyos megnyilvánulásaival.

A szindróma névadója, Freiherr von Münchausen német arisztokrata, az 1700-as években élt; előszeretettel mesélgetett képtelen történeteket saját magáról, illetve az utazásairól. Egyszóval, imádott nagyokat mondani, hogy felhívja magára a figyelmet.

A modern lélektanban a Münchausen-szindróma megjelölés azt jelenti: az illető - éppen úgy, ahogyan Münchausen báró - szeret képtelen dolgokat kitalálni, abból a célból, hogy figyeljenek rá; specifikusan, betegségeket ötöl ki magának, illetve a meglévő betegségeit dramatizálja vagy súlyosbítja szánt szándékkal.

Nagyon fontos, hogy ezt nem szabad összetéveszteni a hipochondriával!
A hipochonder ugyanis oly egyén, aki minden apró tünetben valami rettenetes, halálos kór előjeleit véli látni. A hipochonder, ha köhint egyet, ebben már teljes meggyőződéssel véli felfedezni az antibiotikum-rezisztens TBC tüneteit - tehát irreálisan felnagyítja ugyan a betegségtől való félelmét, de a rettegése őszinte, a lelke mélyéig komolyan gondolja ezt.
A Münchausen-szindrómás egyén ezzel szemben pontosan tudja, hogy valójában nincs semmi baja - illetve, ha önfegyelmet gyakorolna és betartaná az orvos utasításait, akkor nem romlana az állapota. Viszont annyira élvezi a betegségelőnyt (t.i. a környezete elárasztja figyelemmel és törődéssel, kedvezményeket kap, kivonhatja magát a munka alól), hogy ennek érdekében kész betegnek tettetni, vagy akár erőnek erejével beteggé tenni önmagát.

A "sima" Münchausen szindrómástól eltérően, a Münchausen by proxy szindrómás személy nem saját magának, hanem valaki másnak - rendszerint a felügyeletére vagy felelősségére bízott, általában kiskorú személynek - "talál ki" vagy "épít ki" betegségeket. Ezzel eléri, hogy figyelmet vívjon ki saját magának; hogy elismerjék, segítsenek neki, extra figyelmet kap embertársaitól.
A fogalmat először az ismert angol gyermekorvos, Sir Roy Meadow használta 1977-ben, amikor a The Ancet című orvosi folyóiratban leírt két gyermekbántalmazási esetet, amelyek során mindkét gyermeket abból a célból bántalmazta az anya, hogy együttérzést és figyelmet vívjon ki saját maga számára. Meadow tanulmányának megjelenése után ehhez hasonló esetek százaira derült fény világszerte.

A Münchausen by proxy (a magyar irodalomban "helyettesítő Münchausen" szindrómaként is szerepel) esetek többségében - az ismert esetek 85%-ában - az anya az elkövető, aki azt állítja: gyermeke beteg, de a valóságban maga az anya idézte elő, vagy súlyosbította a gyermek tüneteit. Az ilyen tünetelőidézés egyik leggyakoribb módja a fojtogatás, amely megmagyarázhatatlan görcsökhöz, öntudatvesztéshez, legrosszabb esetben pedig halálhoz vezet. Több ismert esetben különféle mérgeket adagolt be a gyermeknek az elkövető, ezáltal különféle, nehezen diagnosztizálható tüneteket provokálva.

Az ilyen anyák gyakran kivételesen jó szülők benyomását keltik; őszinte aggodalmat és gondoskodást mutatnak a kórházban, az orvosok és az ápolók előtt. Ennek egyik következményeként eléggé ritkán fordul elő, hogy az anya gyanúba kerül, és akár évekbe is telhet, mire az ilyen esetekre fény derül.
Az orvosok, jogászok, gyermekvédelmisek gyakran nem is feltételezik a Münchausen by proxy szindróma jelenlétét, mert általában véve senki nem feltételezné - kiváltképp egy gondos szülőről -, hogy szánt szándékkal tenné beteggé a gyermekét. Kiváltképp annak láttán, hogy milyen őszinte, mélyen átélt aggódást vált ki a szülőből a gyermek állapota! Nagyon rosszindulatúnak kellene lennie annak, aki azt feltételezné, hogy maga a szülő tette mindezt...
Sok esetben, az elkövető maga is segítő foglalkozású; ezen belül, gyakran az egészségügyben dolgozik. Ez a gyakorlatban annyit tesz: rendelkezik olyan ismeretekkel, amelyek lehetővé teszik a számára, hogy a megfelelő tüneteket idézze elő, sokszor a megfelelő méreganyagokhoz is hozzáférése van.

Noha a szindróma igen közismert a gyermekorvosok körében, még mindig erősen vitatják a tünetcsoport önálló betegségnek tekintését. A diagnosztikai rendszerek - ICD vagy DSM - egyike sem tartalmazza.
A szindróma feltételezett indoka nem egyszerűen és nem kizárólag csak a Beteg Gyermek Drámájából következő figyelem és elismerés, amelyet a Nehéz Helyzetben Példás Odaadást Mutató Édesanya szerepében tetszelegve gyűjthet be az elkövető. Egyesek szerint hasonló fontossággal bír a szindrómában, hogy az elkövető jelentős mértékű önbecsülést és önbizalmat nyerhet a tényből: lám, képes lóvá tenni az orvosokat, gyámügyiseket, gyermekvédelmiseket - egyszóval a társadalom gépezetének olyan tagjait, akiket önmagánál fontosabbnak és hatalmasabbnak tekint.



Diagnózis

A fent bemutatott sajátosságok folytán, a Münchausen by proxy szindrómát nem könnyű diagnosztizálni. Mindenesetre, az alább felsorolt jellegzetességek nagyon nagy arányban jellemzőek:

a.) a többféle egészségi problémával küszködő gyermek tünetei nem reagálnak a kezelésre, vagy állandó, krónikus állapot követi a kezelést;
b.) rendkívül szokatlan orvosi vagy laborleletek, amelyek nem fedik a gyermek kórtörténetét, illetve fizikailag vagy klinikailag lehetetlennek tűnnek;
c.) rövid távú tünetek, amelyek rendszeresen megszűnnek vagy legalábbis javulásra utaló jeleket mutatnak, amint a gyermek kikerül a gondviselője közvetlen környezetéből (például kórházban, vagy iskolai táborban rohamos javulást mutat);
d.) a gondviselő láthatóan egyáltalán nem örül a jó híreknek, ha minden lelet negatív, hanem orvostól orvoshoz rohangál, amíg talál valakit, aki "hisz neki";
e.) a szülő vagy gondviselő tájékozottságot mutat az egészségügyi kérdésekben, vagy úgy tűnik, élvezi a kórházi környezetet és a figyelmet, amelyben a beteg gyermek részesül;
f.) a szülő vagy gondviselő túlzottan is támogatja az orvosok elképzeléseit, ha kezelésekről vagy más beavatkozásokról esik szó; illetve, ha negatív leleteket kap, akkor kifejezetten ingerült lesz, és további beavatkozásokat, vizsgálatokat, konzíliumokat követel, vagy másik kórházi osztályra akarja átvitetni a gyermekét.

A szindróma lehetséges okai

Ez egy pszichiátriai okokkal magyarázható viselkedési zavar. Egyes esetekben az elkövetők maguk is gyermekkori traumák túlélői: gyermekbántalmazás, szexuális abúzus vagy embertelen "nevelési" módszerek emlékeit hordozzák.
Az is lehet, hogy olyan családban nőttek fel, ahol betegnek lenni egyet jelentett a megkülönböztetett figyelemmel és szeretettel.

A szülő vagy gondviselő személyes igényei felülírják azt a képességet, hogy a gyermeket önálló érzelmekkel és jogokkal rendelkező, szuverén lénynek tekintse - valószínűleg abból az okból, hogy gyermekkorában ő maga is úgy nőtt fel, hogy nem tekintették önálló érzelmekkel és jogokkal rendelkező, szuverén lénynek.

A Münchausen by proxy szindrómás szülő rendszerint nagyon kétségbeesetten vágyakozik az elismerésre, figyelemre, és gyermeke "betegségét" használja ki ennek megszerzésére: mindenáron be akarja bizonyítani, hogy ő aztán nagyon odaadó, áldozatkész szülő, s mint ilyen, jogosult az elismerésre, figyelemre, segítségre.
Továbbá, rendszerint nagyon magányos ember, az egészségügy dolgozóitól remél megértést, gondoskodást, mert más, igazi támasza rendszerint nincs (egyedülálló, elvált vagy özvegy szülő, akire különböző terhek hárulnak a családja részéről.)

Egyesek szerint az sem kizárt: a Münchausen-szülő a saját életében csalódott, talán beteljesületlen ambíciói vannak - akad olyan Münchausen-szülő, aki orvos szeretett volna lenni, de ez az ambíciója nem teljesült, s ezért - személyiségtorzulásának megfelelően - éppen az egészségügy témájában kompenzálja csalódását. Általánosítani nem lehet, de nem tartom lehetetlennek, hogy néhány esetben valóban ez (is) áll a háttérben.

Miért gondolom, hogy a covert típusú narcizmus fogalma igen erőteljes átfedésben áll a Münchausen by proxy szindrómával?



Önmagában a narcizmus fogalma azért merülhet fel, mert tudjuk: a kórosan narcisztikus ember mindig kifelé vetít. A betegségnek, betegségtudatnak a gyermekre való kivetítése tehát nagyon jól beleilleszthető a narcisztikus kórképbe.

A "narcisztikus supply", a környezet tagjainak a végsőkig való kihasználása - annak érdekében, hogy szegény kicsi narcisztikus megerősítést kapjon az idealizált énképére - szintén ismert dolog; az erőszakkal beteggé tett gyermekek esete ennek egy különösen súlyos formája, meglátásaim szerint.
Azt a benyomást kelti: az ilyen szülő még "kórosan narcisztikus" kategóriában is extrém telhetetlen (és/vagy elégtelenek a szeretetvadász taktikái); normális, egészséges helyzetekből nem tudja kielégíteni a narcisztikus supply adag igényét.
A narcisztikus viszont a saját alkalmatlanságát kifelé vetíti, mindig valaki más tehet róla... ha a gyermek önmagában nem szolgáltat elég narcisztikus supply-t, akkor a betegségével együtt majd már elég jó eszköz lesz arra, hogy szegény kicsi narcisztikus megmutathassa: mily odaadó és gondos is ő!

A - sokszor elképesztő mértéket öltő - empátiahiány szintén narcisztikus jellegzetesség (konkrétan: a patológiás narcizmusnak egyik diagnosztikai kritériuma); a Münchausen by proxy szindrómás szülő ennek ismét csak egy szélsőségessé torzult változatát mutatja.
A narcisztikus ember annyira sérült, hogy őszinte szeretetre akkor is képtelen, ha tud olyan viselkedésformákat produkálni, amelyek a szemlélő számára szeretetnek tűnhetnek.

A covert típusú narcisztikusoknál jellemző, hogy a szeretetet összetévesztik a sajnálattal; minél elesettebb, szerencsétlenebb valaki, annál "alkalmasabb" a covert narcisztikus érzelmi igényeinek kielégítésére. (Egy covert narcisztikus így fogalmazta meg ezt: "Mindig az elesettekhez vonzódtam!") Részint ez motiválja az ilyen személyiségzavarral rendelkezőket arra, hogy segítő jellegű szakmát válasszanak maguknak: ápolóként, szociális gondozóként, gyógypedagógusként megfelelően sok "elesettel" lehet dolguk, akikhez "vonzódhatnak" és akiknek a szenvedései láttán elszorulhat a szívük.

Hanem, ha őszintén szeretek valakit, akkor nem szívesen látom szenvedni, mert együttérzek vele; ezért igyekszem enyhíteni a szenvedéseit.
A Münchausen-szülő pedig nem egyszerűen csak kéjeleg a gyermeke szenvedésében (narcisztikus szülők felnőtt gyermekei sokat mesélhetnek erről), hanem erőnek erejével okoz szenvedést neki, hogy jól megszánhassa és ápolhassa.
(Ó igen, mindkét narcisztikus altípusnál - az overtnél és a covertnél is - jellemző az a törekvés: akkor is őt kell sajnálni, ha valójában ő tett rosszat másoknak! Rendszerint meglehetős hatékonysággal el is érik ezt.)

A "bezzeg-én" dráma már-már közhelyszerűen narcisztikus jellegzetesség.
Akármi is történjék, az események középpontjában mindig a narcisztikusnak kell állnia! Az ilyen ember mindig arra törekszik, hogy bármilyen helyzetben a saját személyét tolhassa előtérbe (különbséget tesz az overt és a covert típus között, hogy míg az overt típus direktben, arrogánsan tolakodik a rivaldafénybe, a covert típus viszont a gesztusai, a cselekedetei által vívja ki a figyelmet. Az Odaadó Anya szerepköre erre kiválóan alkalmas!)
A hasítási problematikának, meglátásaim szerint, a Münchausen by proxy szindróma egy elképesztően szemléletes megnyilvánulása. "Te, te szánalmas kis szerencsétlen, semmire sem mennél nélkülem! Hanem én, én aztán milyen csodálatos és milyen nagyszerű vagyok, és még így is, erőmön felüli áldozatokat kell hoznom érted! De mivel ilyen jó és önzetlen vagyok, ezért ezt kész is vagyok megtenni - ha már egyszer ilyen szerencsétlen és elesett vagy..."

A valóság makacs tagadása is rendkívül jól illik a "rosszindulatú covert narcisztikus" képbe. Azt hiszem, az érintettek (pontosabban szólva: áldozatok) százai számolhatnának be arról: a szegény kicsi covert narcisztikus - a legdurvább vagy legaljasabb piszoksággal vagy kisszerűséggel konfrontálva - nagy, ártatlan, kerek szemeket mereszt, úgy tesz, mintha nem értené, miről van szó, vagy "Eszembe se jutott, hogy ezzel rosszat teszek! Csak jót akartam!" módon mentegetőzik.
Nos, pszichiáter szakértők elmondása szerint a Münchausen-szülőknél rendszeresen jelen van ez a konok, makacs tagadás, még az egyértelmű bizonyítékokkal szembesítve is képesek úgy tenni, mintha nem tudnának semmiről, vagy mintha nem akarnák belátni, hogy rosszat tettek.
A Münchausen by proxy szindrómát egyébként nagyon rossz prognózisúnak, nehezen - vagy sehogyan sem - kezelhetőnek tartják, és ez - a rendkívül rossz prognózis - is jellemző a narcisztikus személyiségzavarra!

Mindezzel nem egyenlőségjelet kívánok tenni a covert típusú narcisztikus zavar és a Münchausen by proxy szindróma között. Sokkal inkább azt állítom: a Münchausen by proxy szindróma a covert típusú narcizmus egyik különösen súlyos tünete lehet.

Tudjuk, hogy a narcisztikus a legritkább esetben képes beismerni, hogy valami gond van vele. Vele egyszerűen nem lehet gond!
Nos, ennek a mintázatnak egy szép példáját találtam, amikor a témában kutattam. Rábukkantam a "Münchausen-mamák civil kezdeményezésére", amely azt szeretné elérni: a Münchausen by proxy szindróma ne legyen és soha ne is lehessen pszichiátriai kategória, s így gyermekelhelyezési perekben ne lehessen ennek alapján a másik szülőnek ítélni a gyermeket, vagy egyáltalán, gyermekbántalmazásért eljárást indítani. Linkelhetném a kezdeményezés weboldalát, de egyszerűen nem érdemli meg egyetlen olvasó sem, hogy ilyen olcsó érzelgősködést, a könnyező anyák ilyen ripacskodó drámáját linkeljem és a falat kaparjátok úgy, ahogyan én tettem a site olvastán. A bűnbakgyártásnak (amely ismét egy narcisztikus jellegzetesség!) olyan elképesztő mértékét mutatja a kezdeményezés - ohhh, azok a csúnya, rossz gyámügyiek és gyermekvédelmisek! -, és olyannyira kihasználja a tényt: a Münchausen by proxy szindrómát nehéz bizonyítani (és önsajnáltató drámát produkálnak, az igaztalanul megvádolt tiszta lélek témájában)...

A kezdeményezés neve MAMA - óh, mily megható, ugye? Könnyező Édesanyák, akik keservesen zokognak, mert őket pszichésen betegnek akarják minősíteni a rossz-gonosz-embertelen igazságügyiek, és el akarják tőlük perelni drága kicsi szerencsétlen gyermekeiket! Holott a MAMÁK - csupa nagybetűvel, igen, és dől belőlem a vitriol - tudják ezt jobban, ebbe semmilyen pszichológusnak, vagy jogi szakértőnek nem lehet beleszólása, ebben csakis a MAMA lehet kompetens... ha a szerencsétlen gyermek MAMÁJA eldönti, hogy a gyermek súlyos beteg és aggódó ápolásra szorul, akkor EZ a valóság és a szerencsétlen gyermeket meg KELL oltalmazni! A szerencsétlen gyermek majd hőssé magasztosul, ha nincs más választása, mint elviselni a szükségtelen és értelmetlen fájdalommal járó vizsgálatokat meg kezeléseket - és a MAMÁnak éppen arra van szüksége, hogy az ő kis hősét felmagasztalják, és ebből a dicsőségből rá is ragyogjon egy nagy adag.
Micoda cúúúúúna-cúúúúna hazudász azt állítani, hod vannak MAMÁK, akik cak azélt hazudják szújosz betednek a pici édesz babáikat, hod ők maguk felmagasztosulhassanak a Mintaanya szerepben! Nem, még az elvi esélyét is el kell venni annak, hogy ez a kategória elmekórtani diagnózist kaphasson! Még elviekben se lehessen felelősségre vonni egyetlen MAMÁT sem, aki betegséget hazudik vagy generál a gyerekének! Szerény véleményem szerint, a Münchausen-MAMÁK éppen a civil kezdeményezésükkel bizonyítják a leginkább: a szindróma igenis létezik, és egyáltalán nem túlzás pszichiátriai kategóriának tekinteni. Az, akinek nincs félnivalója attól, hogy belekerül ebbe az elmekórtani kategóriába, annak nincs is oka ellene kampányolni.
Számos bűneset hátterében áll egy-egy "aggódó" Münchausen-MAMA.
Marybeth Tinning például nyolc saját, csecsemőkorú gyermekét és egy adoptált gyermekét gyilkolta meg 1972 és 1985 között, rendszerint fojtogatással; játszva az aggódót, rohant az aktuálisan félholtra bántalmazott kisgyerekkel a kórházba - ahol ellátták a gyermeket, aki azonban menetrendszerűen újból "beteg lett", és tragikus körülmények között elhunyt. Csak évekkel később merült fel a veszteségektől vérző szívű anyával szemben a gyanú.
Egy másik Münchausen-MAMA, Leslie Wilfred, az egyik - nevelt - fiát szisztematikusan idegronccsá tette (többek között azáltal, hogy arra kényszerítette a srácot: egy szűk ládában aludjon éjjelente - mint később magyarázta: "a család biztonsága érdekében, mert a gyerek veszélyes és kiszámíthatatlan..."); az egyik nagylányának viszont leukémiát képzelt be (és jelentős összegeket zsebelt be az együttérző emberektől, akik megértették, hogy a halálos beteg gyermek kezelése sok pénzt követel); viszont besöpörte az együttérzést az egész környezetétől, amiért az ötödik hónapban elvetélte a várva várt ikerterhességét.
Gyönyörű gyászszertartást rendezett... csakhogy az ikrek a valóságban soha nem léteztek! Esélyük sem lett volna megfoganni, a hölgy ugyanis még a második házasságkötését megelőzően, elköttette a petevezetékét... és erről még az új férje sem tudott. Kamu terhesség, kamu ultrahang, kamu gyászszertartás...
S a MAMÁk azért kampányolnak, hogy az ilyen esetek ne minősülhessenek elmekórtani problémának?

Néhány ismert Münchausen by proxy eset

1994-ben egy Kathy Bush nevű nő kapta meg Hillary Clinton elismerését, a hősies helytállásért, amelyet krónikusan beteg kislánya ápolásában tanúsított: a kis Jennifer több, mint 200 alkalommal került kórházba, és több operáción is átesett, titokzatos gyomorproblémák miatt. Kathy Bush később bevallotta: szándékosan mérgezte meg a gyermeket, abból a célból, hogy figyelmet vívjon ki magának.

1998-ban Yvonne Eldridge kapta meg "Az Év Anyukája" kitüntetést az akkori First Lady-től, Nancy Reagan-től.
Eldridge két nevelt lánya bizonytalan általános tünetekkel, emésztési problémákkal és általános kimerültséggel szenvedett; ők is számtalan kórházi tartózkodáson és operáción estek túl. Yvonne Eldridge is beismerte utóbb: tudatosan és szánt szándékkal éheztette mindkét nevelt gyermekét, és több tünettel kapcsolatban is szisztematikusan hazudott.

Mindkét nőt gyermekbántalmazásért ítélték el.

A legújabb, nagy port felkavart eset tettese egy Lacey Spears nevű nő.
A hölgy remek imázst épített ki magának, mint vallásos jó kislány, akinek számára Az Anyaság Az Élete Értelme.
A kóros hazudozási kényszer már azelőtt megjelent nála, hogy felmagasztosult volna az anyaság szentségében: amikor méhét az Úr még nem áldotta meg gyümölccsel, akkor egy kissrácot - akire gyakran vigyázott babysitterként - a saját gyermekeként említette és mutatta be.
Amikor végre gyermekáldásban részesült - egyébként minden jel szerint csak spermadonornak kellett neki a Gyermek apja; néhány hónapig voltak együtt, azután, amikor a nő teherbe esett, közölte a párjával, hogy a gyerek nem tőle van, és drasztikusan véget vetett a kapcsolatnak.
Később azt állította: a gyermek apja egy hős, egy rendőrtiszt volt, aki egy tragikus balesetben vesztette életét. (Ezt a Blake nevű férfit senki nem ismerte, még csak nem is hallottak róla korábban Spears kisasszony barátai, ismerősei.)

Nos, Lacey Spears gyönyörű, szöszke kisfia, a bűbájos Garrett öt éven át szenvedett súlyos betegen, míg végre jobblétre szenderült 2013-ban. Csodálatos, odaadó édesanyja végig dokumentálta és a blogján, a MySpace-én és a Twitteren közzétett képekkel illusztrálta szeretett, súlyos beteg gyermeke sínylődését és haldoklását... Nem sokkal ezután kiderült, hogy sóoldattal mérgezte meg a gyermeket. Az eljárás jelenleg is folyamatban van ellene. Makacsul tagad, viszont - a tárgyalási jegyzőkönyvek szerint - látható megkönnyebbüléssel, fellélegezve mosolygott, amikor az igazságügyi orvosszakértő előadta: nem kizárt, hogy soha nem fog kiderülni, pontosan mi okozta a kis Garrett halálát.

Egy Münchausen-eset, amelyet nagyon jól ismerek

...és helyesnek tűnik megosztani, mert remekül szemléltet számos, a behelyettesítő Münchausen-szindrómával kapcsolatos problémát.
Elsősorban azt szemlélteti nagyon jól, hogy a szindrómát mennyire nehéz felfedezni - kívülről azért nem könnyű, mert a Münchausen-szülő tökéletesre képes rendezni a színfalakat, amelyek előtt Oscart érdemlő alakítással játssza a Mintaszülő szerepét; belülről pedig azért nem, mert a Münchausen-szülő áldozata függő helyzetben van, feltétel nélkül bízik gondviselőjében, és elsősorban rajta keresztül kap képet úgy a világról, mint saját magáról.

Másodsorban azt, hogy egy Münchausen-szülő életre szóló sérüléseket képes generálni (amelyeket, a közhiedelemmel ellentétben, nem tesz semmissé az, hogy egy közismert szektavezér, egy fehérgalléros bűnöző azt mondta, hogy "dobd el a múltat!"), akár akkor is, ha tevékenysége nem ütközik jogszabályokba.

Az eset, amelyet most leírok, számos szempontból tekinthető tipikus Münchausen-esetnek (zárójelben, színessel jelzem a Münchausen-szülőkre jellemző sajátosságokat): az Odaadó Anyát rútul megcsalták és elhagyták, tehát élete céljául tűzte ki: most már szent özvegyi gyászban éli le hátralévő éveit, és életét gyerMeke áldozatos nevelésének szenteli.
(Egyedülálló szülő, senkire sem számíthat.)
A külvilág előtt oly meggyőzően alakította a Mintaanyát, hogy senkinek nem jutott eszébe: szisztematikus gyermekbántalmazás esete forog fenn. Legkevésbé a volt férjben merült ez fel, épp ellenkezőleg: inkább megnyugtatta lelkiismeretét, hogy a volt feleség annyira szépen neveli a gyerMeket, hogy ő maga - az exférj - egészen nyugodtan foglalkozhat a párja előző házasságából származó gyermekeivel, nevelheti fel őket sajátjaiként, miközben saját gyermekének még a létéről sem szereztek tudomást a szomszédok, ismerősök.

Az Odaadó Anya Istennek tetsző, segítő jellegű és igazán nőnek való foglalkozást választott: oligofrénpedagógia-pszichopedagógia szakos gyógypedagógusként foglalkozott értelmileg súlyosan sérült gyermekekkel, mert, mint mondogatta: ő mindig az elesettekhez vonzódott. (Segítő foglalkozás.)
Talán azért lehetett szüksége arra, hogy saját gyerMekét is - akár erőszakkal is - megnyomorítsa, hogy elég elesett legyen a gyerMek ahhoz, hogy az Áldozatos Anya szerethetőnek tudja tekinteni? A gyerMek sajnos ép értelemmel született, tehát valamit ki kellett találni.
Nem volt elég az, hogy a gyerMeket az iskolában a társai állandóan bántalmazták, a tanárok pedig rendszeresen alázták meg az egész osztály előtt. Nem volt elég a válási árvaság. Egy odaadó Münchausen-szülő számára a gyerMeke talán soha nem lehet elég szánalmas.

Kapóra jöhetett tehát az áldozatkész Münchausen-szülőnek, amikor egy rutinvizsgálat során kiderült, hogy a gyermeknek scoliosisos megbetegedése van - teljes 15 foknyi! (A szerk. megj.: a gyerekek felének-harmadának szokott ennyi tartáshibája lenni 8 és 14 éves kora között.)
A Mintaanya hagyta, hogy a szakemberek megrémisszék: a gyermeket vagy gyógytestnevelésre kell járatni, vagy 20 éves koráig fűzőben kell járnia.
A mintaanya alapértelmezettnek tekintette, hogy gyerMeke tetszőleges helyzetben pontosan ugyanazt az érzelmi reakciót adja, mint ő maga, a Mintaanya - ezért többes számban adta elő a történteket a saját édesanyjának, a következő szavakkal: "Nem mondtak semmit, csak ránk ijesztettek."
A gyerMek egyébként nem rémült meg, csak nem értette az egészet: hirtelen kiderül róla, hogy nyomorék, és valami szörnyű gyógyászati segédeszközbe akarják kényszeríteni?
(A szülő, támasz híján, az egészségügy dolgozóiba veti minden bizodalmát.
Másfelől a kóros narcizmus jeleként értékelhető, hogy a szülő magától értetődőnek tekintette: gyerMeke adott helyzetben pontosan ugyanazokat az érzelmi reakciókat adja, mint ő maga.
A szóhasználat, a többes szám következetes alkalmazása meglepően gyakorinak tűnik a kórosan narcisztikus szülők esetében. Látszólag ez csak egy terminológia, de valójában annak kifejeződése: a szülő képtelen észlelni vagy elismerni az énhatárokat, nem veszi tudomásul, hogy a gyerMeke egy önálló személy, nem pedig a Mintaszülővel szimbiózisban élő kiterjesztés vagy utánfutó.)

Az odaadó szülő, amellé, hogy a fűző rémével fenyegette gyermeként, láthatóan maga sem tudta, hogy az micsoda. A gyermek kérdésére legalábbis csak ennyit válaszolt, megvető, lenéző ajakbiggyesztéssel: "Az, hogy eddig be van fűzve..."

Az odaadó szülő mindent megtett gyermeke egészsége érdekében.

Minden megaláztatást.

Minden embertelenséget.

A hasaltatás vált mindennapos normává. A gyermeknek, egészsége érdekében, hason fekve kellett olvasnia, tévét néznie, házi feladatot írnia.
Amikor a gyermek végül keserű öngúnnyal megkérdezte: nem kellene esetleg hason csúszva közlekednie a lakásban, az odaadó anya teljes komolysággal jelentette ki: nagyon jó ötlet!

Az áldozatkész anya eldobta magát a fotelban, súlyos scoliosisos gyermekének pedig az ő lábainál kellett hasalnia a padlón, mint a kutyának.

A fogyatékos gyermeknek párna nélkül kellett aludnia, a rossz háta miatt - egészen addig, amíg egy hozzáértő gyógytornász el nem magyarázta: éppen helytelen gyakorlat, mert így alvás közben lefelé lóg a fej.

Az áldozatkész anya nap mint nap emlékeztette súlyos scoliosisos megbetegedésben szenvedő gyermekét a tényre, hogy micsoda nyomorék torzszülött is. A gyermeknek átlagban nyolcszor kellett naponta hallania az alábbi kommentárok mindegyikét: "Púpos a hátad!" Görbe vagy!" "Ne csavard ki magad!" "Ne dobd ki a jobb csípődet!"

Az áldozatkész anya szakszerűen ellenőrizte gyermeke púpos hátán a görbületet, napi rendszerességgel. A gyermeknek le kellett hajolnia, hogy áldozatkész édesanyja végighúzhassa görbe gerincén az ujját, és szakszerűen tapogathassa, méricskélhesse a görbületet.

Azért biztatta is: "stramm csaj leszel!"

Ám humoros, játékos formában igyekezett megszerettetni gyermekével a gyógytestnevelést, azáltal, hogy tortának nevezte.

A gyermek minden valószínűség szerint értelmileg is visszamaradott lehetett, vagy szokatlanul csökevényes humorérzékkel született, mert nem értette ezt a kedves, aranyos viccet, amikor egészségéért aggódó édesanyja kijelentette: "Torta után még elmegyünk bevásárolni."
A szerencsétlen, ostoba gyermek azt hitte: elmennek a gyógytestnevelés után cukrászdába, kap tortát, és utána bevásárolnak.
Nem volt elég humorérzéke ahhoz, hogy megértse ezt a szellemes, aranyos viccet: a "torna" szóra rímel az, hogy "torta".
Később - miután nehézkes, lassú felfogásával megértette, hogy ez egy vicc, és nem kap tortát - hiába kérte szellemes, humoros édesanyját, hogy ne nevezze "gyógytortának" azt a lélekölő tortúrát. Csak azért is, következetesen, "gyógytortának" nevezte, mert kac-kac, hahaha, de vicces és jópofa, és ő milyen üdesz kiszlán, hod felfedezte, hogy "torna-torta", ez rímel. Hahaha, de vicces. Hahaha, de jópofa, nyolcvanadjára is. Hahaha. Ilyen viccesen, humorosan szerettette meg a megalázó gyógytestnevelést a gyerMekével.

A tortát azért szeretjük, mert finom.
Egy rossz nyomoréknak azonban a megalázó gyógytestnevelést, a porban csúszást-mászást kell úgy szeretnie, mint a finom tortát, hiszen ez tesz neki jót.
Más gyerekek sportolnak, azért, hogy győzzenek, azért, hogy egy csapat tagjai lehessenek, azért, hogy valamilyen építő élmény érje őket.
Egy rossz skoliózisos selejtnek viszont összeszorított fogakkal, a könnyeit hősiesen nyelve kell küzdenie az egészségéért.

A gyermeket az iskolában is napi rendszerességgel bántalmazták, alázták. Néhányszor feltörölték vele az iskola folyosóját. Délutánonként viszont a gyógytestnevelésen kellett a kúszógyakorlatok során, a padlón csúszva-mászva, feltörölnie a tornaterem padlóját. Az egészsége érdekében.

Az odaadó anya a gyógytestnevelés órákon kívül is áldozatkészen tornáztatta, dolgoztatta gyermeke rossz, görbe hátát.

Amennyiben megítélése szerint a gyermek nem küzdött elég keményen az egészségéért, az odaadó szülő - igazi, diplomás nőhöz méltó választékossággal - minősítette "picsafüst"-nek gyermeke erőfeszítéseit. (Ez nyilvánvaló szeretetből történt, ezért nem olyan romboló hatású, mint az, hogy a tanítónő testnevelésórán ugyanezt a fogyatékos, nyomorék gyermeket bénának minősítette, mozgáskultúráját pedig egy nyugdíjas csigáéhoz hasonlította.)

Az aggódó anya minden áldott nap megkérdezte gyermekét, amint az iskolából hazaért: "fájt-e ma a hátad?"
Erre a kérdésre nem lehetett jó választ adni.

Ha a gyermek - a súlyos hátgörbeségben szenvedő gyermek - őszintén azt válaszolta: nem, odaadó anyja nem hitte ezt el, meggyőződése szerint a gyermek nem mondott igazat - és rovarfelszúró pillantással addig gyötörte azzal, hogy kérdezgette: "biztos?", míg a gyermek el nem vörösödött, nem tudta tovább állni odaadó, szerető édesanyja tekintetét.
Nyilván, mert hazudott, és egész nap úgy fájt a háta, hogy csak azért nem sírt és üvöltött fájdalmában, mert hülye, hisztis és szófogadatlan.

Ha a gyermek a békesség kedvéért azt állította, hogy igen, fájt a háta, akkor odaadó édesanyja szemrehányásokkal halmozta el, amiért nem vigyáz magára.
Tetszenek érteni: a gyermek tehet a saját nyomorékságáról, amelyet édesanyja beszélt be neki.

Az aggódó anya minden egyes gyógytestnevelés-óra után megkérdezte gyermekét: "jól megdolgoztatott Marika néni?"
Nem, kérem. A gyermeknek azért nincs energiája házi feladatot írni, azért ül magába roskadva, mert nem dolgoztatták meg elég jól.

A gyermeket, mert kidobta a jobb csípőjét, édesanyja rendszeresen állította be egyenesre oly módon, hogy megfogta a gyermek kidobott jobb csípőjét, másik kezével a gyermek derekát feljebb, és beállította egyenesre.

A gyermeknek, kidobott jobb csípője miatt, beroggyantott jobb lábbal kellett állnia - ebből származott egy felnőttkorig ható súlypont-problémája, amelyért sok megjegyzést, gúnyt kapott, hogy mé sántít. Még szerető nagyanyja is ráförmedt: "Ne bicegj!"

A gyermekben, fogyatékossága tökéletes tudatában, még tizenévesen sem merülhetett fel a bűnös hiúság gondolata. Szerető édesanyja, aki hiú majomnak és büdös kurvának nevezte viccből, amikor a 14 éves lány feltett egy fülklipszet és kifestette a körmét, óva intette attól, hogy szoknyát vegyen fel, hiszen kiáll a jobb csípője.

A gyermeknek az Egészségügyi Gyermekotthonba kellett gyógytestnevelésre járnia, súlyosan mozgássérült és valóban fogyatékos gyermekek közé.

A gyermeknek, egészsége érdekében, úsznia is kellett.

A gyermek jó úszó volt, minden nyomoréksága ellenére is.
Mégsem mehetett be a mély vízbe, hiszen édesanyja nem tudott úszni.

Csak a sekély vízben úszhatott - egyik hosszt a másik után, öröm nélkül, hiszen nem az volt a lényeg, hogy jól érezze magát, hanem az, hogy küzdjön az egészségéért, miközben édesanyja, mint valami ókori istenség, trónolt zord és könyörtelen arcot vágva a medence szélén.

Kiemelten fontos volt, hogy a gyermek úszás közben ne vizezze össze azt a két centi haját - ugyanis le kellett vágni a szép, hosszú haját idétlen kétcentisre, mert a gyógytestneveléshez és a gyógyúszáshoz az a praktikus. Egy rossz nyomoréknak tehát még ennyi sem jár, hogy legalább egyetlenegy dolog legyen rajta, ami kritikán felül szép. (Olvastam olyat, hogy notórius gyermekbántalmazók esetében ez meglepően gyakori: a bántalmazó szülő azzal is megalázza gyermekét, hogy brutálisan rövidre vágja a gyermek haját. Egy kislányt kiváltképp kevés dologgal lehet ennél jobban megalázni.)

A gyermeknek még annyi öröme sem lehetett a vízben, hogy önfeledten pancsoljon kicsit.
A vízből kitett fejjel kellett úsznia, hogy vizes ne legyen az a két centi haja.

Az áldozatkész anya minden áldott alkalommal gyermeke lelkére kötötte, hogy ne vizezze össze a haját, a kétcentis haját.
Természetes, hogy az a gaz, áldatlan gyermek - amikor egyszer nem felügyelte odaadó édesanyja - hamarosan a kismedencében pancsolt a többi gyerekkel. Mind a két centi haja csurom víz volt. Az áldozatkész anya egy világ minden keserű csalódottságával vetette oda: "A nagy ígéret."
Micsoda rossz gyerek, ugye? Édesanyja mindent megtesz az ő egészségéért, ez a jellemtelen selejt pedig képes és egy kicsit jól is érzi magát, ahelyett, hogy csak összeszorított fogakkal úszná egyik hosszt a másik után, a vízből kitett fejjel!

A gyermek, mozgásszervi fogyatékossága miatt, az iskolai testnevelés órák alól felmentést kapott. Ezért csak még több gúnyban és megalázásban volt része. Egyik osztálytársa szándékosan fejbedobta kosárlabdával, minek eredményeként a gyermekben tartós félelem alakult ki minden, felé repülő tárgytól.
Egy alkalommal nagyon fáradt volt iskola után, és nagyon nem volt kedve "gyógytortára" menni.
Szerető, odaadó édesanyja merő szeretetből és aggódásból szó szerint kirugdosta az ajtón.
A kulcsát pedig utána dobta az ajtóból, mert ilyen modern, jópofa, vagány, vicces, fiatalos anyuka. Igazi poppos csaj, ugye? Mennyire ért a fiatalok nyelvén, mert ilyen dzsukel csaj. A kulcs elegáns ballisztikus ívben repült, a gyermek pedig pánikba esett. (A mai napig megválaszolatlanul maradt a kérdés: mi lett volna, ha a kulcs eltalálja a gyermek arcát, vagy szemét?)

A gyermeket, fogyatékosságáért, az egész családnak jogában állt kritizálni és gúnyt űzni belőle, odaadó édesanyja hallgatólagos beleegyezésével.

A tényért, hogy mellúszásban nagyon jó volt, azt a kritikát kapta: "csak úgy tudsz úszni, mint a baltanyél?" - egy családtagtól, aki egyáltalán nem tudott úszni.

A tényért, hogy a heti négy napon át történő gyógytestnevelés-gyógyúszás kombináció kimerítette, és este hétkor hazaérve már nem volt energiája házi feladatot írni, kioktatást kapott annak témájában: a testi fáradtság legjobb ellenszere a szellemi megterhelés.

Igen, kérem. A gyermek rossz és hanyag, amiért este hétkor a fáradtságtól sírva borult a kinyitott füzetre.
Aggódó édesanyja - annak ellenére, hogy a gyógytestnevelés és a gyógyúszás miatti agyonhajszoltságot természetesnek tekintette - állandóan sopánkodott a dugig tömött iskolatáska miatt, rendszeresen hajtogatva: "neked egy kilónál nehezebbet nem is lenne szabad emelned!"
(Remek, de akkor a melósok, este hazaérve a gyárból vagy az építkezésről, miért ülnek le a tévé vagy az internet elé egy sörrel - ahelyett, hogy differenciálegyenleteket, vagy körintegrál példákat oldogatnának meg, esetleg az óhéber nyelvtan rejtelmeibe vetnék bele magukat?)

Az egész Münchausen-esetben (amely életre szóló sérüléseket okozott, a - ma már felnőttkorú - gyermeknek naponta többször vannak visszatérő emlékbetörései az esetről és a másodrendűség, a fogyatékosság tudatával küzd tetszőleges élethelyzetben, értéktelenség-érzése miatt pedig súlyosan szuicid) egyetlen alkalom akadt, amely jogilag is belefért volna a "kiskorú veszélyeztetése" kategóriába.
Észrevétlen maradt - senki, de senki nem kérdezte meg az odaadó édesanyát, hogy gyermeke hogyan fázhatott meg olyan csúnyán, nyár közepén?

A gyermeknek ugyanis nyaranta sem volt szabad elfeledkeznie arról, hogy neki az egészségéért kell küzdenie. Ezért hajnalonta úszni jártak odaadó, áldozatkész édesanyjával - aki időnként maga is bement a vízbe, a kéztempót imitálva gyalogolt a medencében - hogy utána áradozhasson az úszás jótékony hatásáról, miközben gyermeke tényleg úszott.

Egy alkalommal nagyon hideg volt a víz. Az áldozatkész anyán és fogyatékos gyermekén kívül egy lélek sem tartózkodott a strandon.

Az áldozatkész anya beparancsolta gyermekét a vízbe.
A gyermek jelezte, hogy a víz hidegebb az elviselhetőnél.
Édesanyja, áldozatkész, odaadó édesanyja ráförmedt: "Nem hiszem el, hogy akkor is fázol, ha mozogsz!"
Ő maga az elegáns, akkoriban nagyon divatosnak számító kis sárga selyem nyári ruhájában és fehér körömszandáljában kipegve-kopogva járkált fel-alá és utasítgatta gyermekét, egyre dühödtebben ismételgetve: "Nem hiszem el, hogy akkor is fázol, ha mozogsz!", valamint "Az egészséged érdekében ezt igazán ki kell bírnod!"
A gyermek már sírt - áldozatkész, szerető édesanyját ez még jobban feldühítette, és egyre durvábban, dühödtebben szidalmazta gyermekét.
A gyermek sírva könyörgött áldozatkész, szerető édesanyjának: legalább a kezét dugja bele a vízbe, hogy észlelje: tényleg iszonyatosan hideg.
Az áldozatkész édesanya nem volt erre hajlandó. Láthatóan egyre jobban dühítette, hogy gyermeke SÍRVA engedelmeskedik, és SÍRVA kapálózik a hideg vízben, mint az őrült.
Láthatóan természetesnek tekintette volna, hogy fogyatékos gyermeke, aki versenyszerűen nem is sportolhatott, ússza végig a medencét pillangóban fél perc alatt, és akkor majd nem fázik. A saját lustasága, hanyagsága miatt reszket és vacog, a saját lustasága, hanyagsága miatt kékül a szája, hogy merészel még sírni is?!

A gyermeknek már kékült a szája, amikor édesanyja úgy gondolta: aznapra már eleget küzdöttek együtt a gyerMek egészségéért.

Másnap: negyven fokos láz, heveny bronchitis, a gyermek olyan beteg lett, hogy egész nyáron egyetlenegyszer sem mehetett többé úszni. Szövődménnyel gyógyult.

Szerető édesanyja évekkel később volt hajlandó elismerni: "Akkor nagyon kegyetlen voltam. De az egészséged érdekében tettem!"
Igen, egy ilyen súlyos fogyatékosság ezt legitimizálja.
A gyermek nyilván annyira súlyosan nyomorék volt, hogy egyetlen, árva alkalmon múlt, hogy ne kerüljön élete végéig fűzőbe, tolószékbe, valamint gipszágyba - mindezt egyszerre.
A gyermek nyilván annyira súlyosan nyomorék volt, hogy egészsége érdekében az egészségét sem volt túl nagy ár feláldozni.
Nem, egy nyomorék gyermek nem érdemel még annyi kíméletet sem, hogy az egészsége érdekében legalább súlyos bronchitist ne kapjon.

A gyermek még középiskolás korában sem kapta meg azt a jutalmat, hogy "stramm csaj"-nak nyilvánítsák. Ehhez nem küzdött elég kitartóan. Nyilván csak picsafüst volt.

Amikor ellenőrző vizsgálatra kellett menni, a szakorvos - abbéli felháborodásában, hogy a kórház nem adta ki a leletet - a nagy gyermeken számos extra fogyatékosságot is diagnosztizált (amelyekről hivatalos dokumentációt nem adott). A gyermeknek (és odaadó édesanyjának) meg kellett tudnia, hogy egyik lába 15 centiméterrel hosszabb, mint a másik; hogy csúnya lúdtalpa van; hogy kicsi korában minden valószínűség szerint csípőficamos volt.

A gyermeknek mindezek a minősítések már meg sem kottyantak, hiszen ezt megelőzően számtalan alkalma volt hozzászokni a gondolathoz, hogy ő egy nyomorék selejt. Odaadó édesanyja viszont teljesen összetört. Hisztérikusan mosolyogva - láthatóan a síráshoz közel állva - kérdezgette gyermekét: "Kislányom, élsz még?"
A gyermek nagy önfegyelemmel vigasztalta áldozatkész anyját: nem baj, most legalább hivatalos megerősítést is nyert, hogy nyomorék a gyereke!

Az áldozatkész édesanyát természetesen nem hagyta cserben a humorérzéke. Egy másik alkalommal a következőképpen kedveskedett gyermekének: "Púpos, rücskös, szőrös, de különben nagyon szép gyerek!"

A gyermek aggasztóan súlyos scoliosisos megbetegedése az életnek minden területén éreztette hatását.
A gyerMek, a pubertáskorba érve, a megszokott módon, hirtelen nőtt - ízületei nem tudtak tökéletesen lépést tartani ezzel a gyors növéssel, és a gyerMek nem tudott minden gyógytestnevelés gyakorlatot tökéletesen végezni, mert erős fájdalmat élt át a csuklóízületeiben.
Aggódó édesanyja teljes meggyőződéssel bizonygatta: "ez is a hátad miatt van, mert kisugárzik még a kezedre is!"
Igen, tetszik érteni: a gyerMek tehet nemcsak a súlyos hátgörbeségéről, amely őt csúnyává, rosszá és selejtessé és értéktelenné teszi; nemcsak arról, hogy nem küzd elég keményen az egészségéért; hanem még arról is a görbehátúsága tehet, hogy fájnak a csuklóízületei. Úgy kell neki. Miért nem hajtott elég keményen az egészségéért.
(Nem kizárt, hogy ennek a fájdalomnak pszichoszomatikus összetevője is volt a hirtelen növés mellett.
A gyermek szeretett volna zenét tanulni, de odaadó, támogató édesanyja eldöntötte: 12 évesen már késő volna elkezdenie, úgyhogy felejtse el.
Sikerélményt kizárólag az angol nyelv - semmilyen más nyelv, csakis az angol - és a történelem - amelyet a gyermek szívből utált, és vajmi csekély érdeklődést mutatott a tárgy iránt - jelenthetett a számára, édesanyja ugyanis eldöntötte, hogy a gyerMeknek ehhez van tehetsége és ez érdekli. Tehetséget, sikerélményt tehát csak a lélektelen, értelmetlen magolás jelenthetett a számára.
Végső soron érthető, hiszen a Mintaanya annak idején soha nem értette a matekot és utálta a fizikát. Érthető, hogy gyerMekével is elhitette, hogy ő "humán beállítottságú" - más szóval: a magolás az egyetlen, amire képes - és "a reál tárgyakhoz ő hülye".
Ezért nem lehetetlen, hogy ennek a fájdalomnak volt egy pszichoszomatikus komponense is: a gyerMeknek fizikai értelemben fájdult bele a keze abba, hogy nem tanulhatott hangszert.
Felnőttként elkezdve a gitártanulást, a "felnőtt" gyerMek alkalmanként jelentkező csuklóízületi fájdalmai egyik hétről a másikra eltűntek. Minden fogyatékossága ellenére, felnőttként - a gitározás egyik áldásos hatásaként - a gyerMek úgy képes az öklein támaszkodva kinyomni egymás után sok fekvőtámaszt, hogy kedvese - aki a sorkatonai szolgálatot is végigcsinálta - nem tudja tartani ugyanezt a tempót. Ez nem a "gyógytorta" eredménye. Ez a pszichoszomatikus fájdalom oldódásának eredménye.)

Az áldozatkész édesanya természetesen nagy megértéssel kezelte a kamaszkori problémákat is.
A gyermeknek még középiskolás korában is gyógytestnevelésre kellett járnia, és voltak alkalmak, amikor este hétre ért haza.
Édesanyja jóságosan mosolyogva, elnézően jegyezte meg: "...a gyerekem meg ki tudja, hol csavargott mostanáig?"
Milyen jó vicc. Sok baj van ezekkel a kamaszokkal. Elcsavarognak. A gyógytestnevelésre. Csak hogy ne kelljen tanulniuk. Aztán ismét a fáradtságtól sírva borulnak a tankönyvre, mert összefolynak a szemük előtt a betűk. Bezzeg egy elnéző édesanya ezt jóságosan megmosolyogja. Megérti, hogy nehéz ezekkel a kamaszokkal. Ez a szemtelen rangasz elcsavarog a gyógytestnevelésre, mert így lázad, bizony.

(A gyermek apja eközben a mostohalányát fuvarozta edzésekre, illetve versenyekre.
Az alkalmankénti láthatások során pedig rengeteget mesélt gyermekének fattyának mostohalányáról, valamint a röpis lányokról, akik közül többen is benne voltak abban a klikkben, amely különös örömét lelte abban, hogy a fogyatékos gyermeket bántalmazza, gúnyolja. Nem mulasztotta el azt sem megemlíteni: az egyik lány, aki ebben a klikkben benne van, nagyon jó röplabdás.
A fattyúnak pedig még a "gyógytortán" nyújtott teljesítményét is picsafüstnek minősítette "szerető" "édesanyja".
Ki ne dobna el egy ilyen értéktelen fattyút, a múlt egy romját, ha egyszer mostohalánya versenyszerűen röplabdázik? Akkor is ő az igazi, az édeslánya, ha nem vér szerinti gyermeke. A nyomorék fattyút pedig el kell dobni és még a létezését is le kell tagadni, úgyis gyűlöli az apját és annak új családját.)

A gyermek a kegyetlen diszciplínák eredményeként 15...16 éves korára már az egyenes testtartás karikatúráját mutatta.
Picsafüstnek minősített küzdelmeiért tehát azt a megérdemelt jutalmat nyerte el, hogy az iskolában emiatt is gúnyt űztek belőle, megkérdték tőle, hogy robot-e?

Az odaadó Münchausen-szülő évekkel később a következő - nagy, ártatlan, kerek szemekkel előadott - kifogással mentegette önmagát: "Nekem eszembe se jutott, hogy ez téged lelkileg tönkretesz!"
(Kóros, megdöbbentően súlyos empátiahiány - a patológiás narcizmus egyik diagnosztikai feltétele.)

Két norvégiai eset


1997-ben egy bjarkøy-i nő ellen eljárás indult: a vád szerint megfojtotta a háromhetes kisfiát egy nejlonzacskóval. A nő korábban már három gyerekét veszítette el bölcsőhalál következményeként; első fokon elítélték, de másodfokon ejtették ellene a vádat: ugyanis, mint a védelem megfogalmazta, mind a négy gyermek korai halála egy szerencsétlen génmutáció következménye is lehet. Más orvosi szakértők véleménye szerint viszont egyáltalán nem tartható kizártnak, hogy mind a négy gyermek erőszakos halált halt, fojtogatás következtében.

2003-ban egy másik nő kapott elmarasztaló ítéletet, mert a hét hónapos gyermekét sóval mérgezte meg, amikor a gyermek a nyugat-agderi központi kórházban feküdt. A nő sót kevert a gyermek által fogyasztott tejbe, és a gyomorszondán keresztül is nagy mennyiségű sót juttatott a gyermek szervezetébe. A gyermek több alkalommal is súlyos görcsökkel került kórházba, de szerencsére túlélte a bántalmazást.




Felhasznált irodalom:

Dette er Münchausen syndrome by proxy

Münchausen syndrome by proxy on Kids' Health

Münchausen syndrome by proxy a Crimelibrary-n

A Lacey Spears-sztori egy része