Ride the dark side, search the Soulside!

Lélek szféra

Egyéb

Narcisztikus függőség

A szerk. megj.: Ha valamilyen narcizmus-témájú keresőkifejezéssel jutottál ide, akkor ajánlom, hogy kukkantsd meg ennek az összetett cikknek a többi részét is, az összefoglalót <a href=http://soulside.nattenshimmel.no/narcikkek">itt találhatod meg! Az eredetit egyébként Rune Fardal írta, és a fordítás az ő hozzájárulásával készült.

&nbsp;

Narcisztikus szülők/gondviselők esetében a gyermeknek nincs lehetősége átélni a megerősítést, hogy "oké vagy, akkor is, ha valami nem-okésat csináltál" - lévén hogy ő maga kénytelen projekciós felületet adni a felnőtt számára (hogy a felnőtt okénak érezhesse magát.)
Egy gyerek számára ez elképzelhetetlenül nehéz és megvalósíthatatlan feladat, ezért károsítja a személyisége fejlődését és élethosszig tartó, egészségtelen függőséget idéz elő benne - ahelyett, hogy független, önálló személyiséggé válhatna.
Kívülről tekintve az ilyen gyermekek sokszor "túlságosan is normális" benyomást keltenek. Az amiatti - tudatosítatlan vagy bevallatlan - félelmükben, hogy a narcisztikus szülőjüknek csalódást okoznak és ezáltal magukra haragítják, mindent megtesznek, hogy a lehető legjobb benyomást keltsék.
Az ilyen öröklött viselkedésformák révén sajátítják el a narcisztikus függőséget. A gyermek a veszteség vagy a narcisztikus harag miatti félelmében még önmaga előtt is letagadja a fájdalmas élményeit, ezért nem könnyű kívülről segítséget nyújtani.

A külső szemlélő, akinek nincs mélyebb ismeretanyaga erről a jelenségről, csak a felszínt látja, amely ilyen esetekben mindig hibátlan - emiatt ítélik gyakran a narcisztikus szülőnek a gyermekelhelyezési perekben a gyereket. A narcisztikus szülő tökéletes benyomást kelt, a normálisabb (és volt párját jól ismerő) szülő frusztrációja és haragja pedig "agresszió" és "alkalmatlanság" címkét kap, és ennek eredményeként a hatóságok maguk járulnak hozzá ahhoz, hogy a "tökéletes" szülő életre szóló lelki károsodásokat okozzon a gyermekben. Sok esetben a szakértők is képtelenek átlátni a narcisztikus szülő színjátékán, erre a gyakorlatban számtalan példa akad.

Úgy a (narcisztikus) szülővel való azonosulás, mint a neki engedelmeskedés révén keresi a gyermek az eggyéválást és az idealizált szülő képének internalizálását. A cserbenhagyás élménye - hiszen egy narcisztikus személy ilyen fajta fúzióra képtelen - a gyermekben erős szégyent idéz elő, alkalmatlanság-érzést, és a magára maradástól vagy a büntetéstől való félelmet. "Anyának nem vagyok elég jó, ezért biztosan itt fog hagyni, és nem akar velem szóba állni!"
A narcisztikus szülők éppen ennek a bizonytalanságnak a tényét használják ki arra, hogy a gyermeket sakkban tartsák - és éppen ezért igyekeznek egyedül maradni a gyermekkel, mindenki mást távol tartani tőle. A másik szülő közbelépése ugyanis enyhítené ezt a tökéletes kiszolgáltatottságot és izolációt, és ez fenyegetné a szülő pozícióját, azt, hogy a gyermeket kiapadhatatlan narcisztikus supply forrásként alkalmazhassa.

Mindez nagyon megnehezíti a gyermek számára, hogy kiszabaduljon egy ilyen egészségtelen kötődésből. A gyermek a lénye számottevő részét volt kénytelen beleinvesztálni a narcisztikus szülő sérült személyiségébe, annak érdekében, hogy túl tudjon élni egy ilyen környezetben. Ez egy beteges függőséget teremtett a gyermek és a felnőtt között. A gyermek egy védekező Selbst-struktúrát fejleszt ki, amely a környezettel való találkozás során nem lesz működőképes (n.b. a külvilágban mások a normák, egyezményes jelek, mint a narcisztikus függőség esetén; adott jel az egyik közegben mást jelent, mint a másik közegben), és ez a krónikus megszégyenülés érzését hozza magával. És hogyan rejti el a gyermek a szégyennel járó fájdalmat? A reakciókészségen keresztül - éppen az ellenkezőjét mutatja annak, amit valójában érez, gondtalannak és kifogástalannak mutatja magát. A környezet nem a szégyent és a belső szorongást látja, hanem egy "boldog" gyermeket.

A narcisztikus szülő által teremtett környezet túlélése érdekében a gyermek hozzáedződik ahhoz, hogy a saját sérülékenységét, igényeit és önnön érzelmi világát a háttérbe szorítsa és elnyomja - t.i. ha ezt nem tenné, akkor az igényei még kevésbé kerülnének kielégítésre.
(A ford. magyarázata: ez látszólag paradox kijelentés. A gyakorlatban viszont ez így jelenik meg: ha a gyermek kifejezné, hogy mennyire iszonyúan fájt neki narcisztikus szülője adott "viccnek szánt" kijelentése; ha kifejezné, hogy olyan igényei vannak, amelyeket a narcisztikus szülő nem akar vagy nem tud teljesíteni {és ezért a gyermekre haragudna, aki veszélyezteti az ő "feddhetetlen szülő" imázsát}; ha kimutatná a haragját, szomorúságát vagy csalódottságát- ezzel magára haragítaná a narcisztikus szülőt, akitől így még kevesebb figyelmet és elismerést remélhetne a gyermek, mint abban az esetben, ha "szófogadóan" és "önként" elnyomja a saját érzelmeit, kialakulóban lévő egyéniségét, és magára bájmosolyt erőltetve, bólogat mindenre, amit a narcisztikus szülő mond vagy tesz.)

A gyermek megtanul a szülő közelében lenni úgy, hogy annak narcisztikus viselkedését imitálja, vagy önmagát "edzi" arra, hogy teljesíteni tudja a szülő megalapozatlan igényét az önigazolásra, önmegerősítésre. A gyermek megtanulja, hogy elsőként mindig a szülő igényeit kell kielégítenie, a sajátjai csak ezután következhetnek.
A válás utáni láthatások esetében ez nagyon gyakran megnyilvánul. A narcisztikus szülő - akihez a válás után került a gyermek - igénye arra, hogy a gyermeket állandóan a saját közelében tudhassa, azt eredményezheti, hogy szabotálja a láthatást, nem engedi el a gyermeket, és így tovább. Ezzel egyidejűleg a másik szülő rossz színben feltüntetése, démonizálása is meglehetősen gyakori.
(A ford. kiegészítése: covert narcisztikus szülő esetében megtörténhet, hogy a színfalak úgy kerülnek megrendezésre: ő, ő aztán mindent megtesz azért, hogy a gyermeknek normális kapcsolata legyen a másik szülővel - de valójában úgy manipulálja a helyzetet, hogy normális kapcsolat fennmaradására esély sincsen. "Apáddal bármikor találkozhatsz, de az új családjához nem mehetsz! Semmi közöd hozzájuk!" - erre a másik szülő ritkítja a látogatásokat és a gyereket teszi felelőssé, amiért az "gyűlöli" az ő új családját... Olyan eset is megtörtént, ahol a válás után az egyik gyermekért évekig tartó pereskedés folyt a két szülő között {mindkettő egyformán közelítette a rosszindulatú narcizmus szintjét}, s míg ők egymással marakodtak, hogy ki alkalmas jobban annak a gyermeknek nevelésére, az elzüllött, és nagyon kisiklott, nem tudta megvalósítani azokat a dolgokat az életében, amelyekre az adottságai méltóvá tették volna. Jelenleg alkoholista és gyógyszeraddikt. 60 évesen nem tette le az érettségit. A másik gyermek pedig - a "mellőzött", aki egyik szülőnek sem volt annyira fontos, hogy pereskedjenek érte - felnőtt korára első osztályú covert narcisztikussá vált.)

Az ilyen szülők gyakran a gyermekre hárítják a felelősséget a másik szülővel való kapcsolattartásért. Ha probléma merül fel, azért a gyerek felel!
Maga a gyermek sokszor a legképtelenebb kifogásokkal áll elő, hogy miért nem mehetett el a láthatásra. A megbeszélt vagy megígért szünidei együttlétek rendszerint megrövidülnek vagy problematikussá válnak. Az egy hétvégénél hosszabb együttlétek a másik szülővel mindig konfliktusokhoz fognak vezetni.

Megtörtént eset: a válóperes bíróság ítélete kimondta, hogy a nyári szünetből négy hetet a gyermek az apjánál tölt. A gyerek viszont - anélkül, hogy az apjának szólt volna erről - hirtelen hazaszökött anyukájához egy hét után, azzal az ürüggyel, hogy "kicsit túl hosszú lett volna" az a négy hét távol az otthontól, és hogy szeretett volna a barátaival is találkozni a szünidőben! (A valóságban viszont az említett barátai mind külföldön üdültek ekkor.)
Az ilyen gyermekeknél jellemző, hogy nem hajlandóak a háttérben meghúzódó problémákról beszélni. A szülő direkt vagy indirekt utasításokat ad a gyermeknek, hogy mit mondjon. Ha a narcisztikus szülő - akinek a gyermek teljes mértékben ki van szolgáltatva - viselkedését kritika érné, a gyermek a személyében érezné magát megszégyenítve. Ennek oka, ahogyan arról már tettünk említést, az, hogy a gyermek a saját Selbst-jének egy jelentős részét invesztálta bele a szülőbe (pontosabban: annak lelki egyensúlyába), és ezért járna elviselhetetlen mértékű megszégyenülés a kritikával, amely a külvilág részéről érné a szülőt.

A narcisztikus zavarok magja egy mélyen rögzült szégyenérzet, amely ellen a személy védelmi mechanizmusokat fejleszt ki. A viselkedést a reakciókészség határozza meg - a személy egészen az ellentettjét mutatja annak, amit valójában érez önmagáról és ami valójában. A külvilág felé jól funkcionál és rendezett az élete, de mélyen belül káosz van a lelkében, szégyen és szorongás. A mélyen átélt "értéktelen vagyok" érzés egy eltúlzott "ki, ha én nem?..." hozzáállássá változik a külvilág felé. Az extrém alacsony önbecsülés ugyanígy válik egy túlfejlett és önhitt benyomást keltő Egóvá. Empátia azért nincsen, mert fenyegető volna a számukra, ha esetleg valaki más szempontjából próbálnának egy adott helyzetet szemlélni - ekkor szembesülniük kellene azzal a szorongással és megszégyenüléssel, amelynek elviseléséhez lelkileg gyengék.

A feltételhez kötött szeretet, amelyet az ilyen gyermekek megtapasztalnak - és amely köré az idegrendszerük is kiépül - ahhoz vezet, hogy veszteségélményt élnek át, ha elszakítják őket az ilyen szülőktől - még akkor is, ha ez az elválás csak egy rövid ideig tart.
Ez nagyon megnehezíti, hogy segítsünk az ilyen gyerekeken: ugyanis elhitették velük, hogy a fenyegetés, amely a narcisztikus szülőt éri, valójában őket érinti. Egy rosszul értelmezett lojalitás vezérli őket, amikor úgy érzik: cserben hagynák és elárulnák narcisztikus szülőjüket, ha bármi negatívat mondanának róluk. Mesterségesen tették őket függővé, kiszolgáltatottá a narcisztikus szülőtől. Ezt a hiedelmet megváltoztatni, megmutatni nekik, hogy a valóság nem olyan, mint amilyennek a narcisztikus szülő azt beállította - nagyon nehéz, amiatt az intenzív érzelmi fájdalom (szégyenérzet) miatt, amely kialakult bennük.
Az ilyen szülő környezetében felnövekvő gyermek nem azokat az ingereket kapja meg, amelyek a normális idegi fejlődéshez szükségesek. A szülő nagyzásos, egocentrikus valóságészlelése a gyermekre zúdul. A szülő megoldatlan szégyenérzete a gyermekre vetítődik, akinek nincs esélye arra, hogy egy ilyen súlyú szégyenérzetet feldolgozzon. Ennek eredményeként a gyermek egy alulfejlett és szégyennel terhelt Selbst-tel indul az életben.

Az ilyen gyermekek megtanulták idealizálni narcisztikus szüleiket. Az eggyéválás, az egészséges kötődés az ilyen szülővel lehetetlen - mert saját személyiségük sérülései lehetetlenné teszik a számukra, hogy érzelmileg igazán fuzionálni tudjanak. Ennek a kétségbeesett kompenzálásaként követelnek érzelmi (és mindenfajta egyéb) visszaigazolást a gyermektől. Az igazi érzelmi közelséget fenyegetőnek érzik.
Mindez ahhoz vezet, hogy a gyermeket egész életében, felnőttkorában is végigkíséri a szégyenérzet, amiért nem bizonyul méltónak egy - valójában beteges - énideálhoz. A narcisztikus szülő (felnőtt) gyermeke egy illúziót, egy elérhetetlen ideálképet igyekszik megvalósítani - amely ideálkép megvalósítását éppen a narcisztikus szülő tette lehetetlenné a gyermek számára! (Mivel a narcisztikus szülő maga is mérhetetlenül szenved a saját, be nem teljesített céljaitól, a gyermek sikerei csak előhoznák a saját magabizonytalanságát, és az elviselhetetlen "egy kudarc vagyok, egy tévedés vagyok" érzését. Ezért lehetetleníti el, ha kell, akár indirekt úton is a gyermekét.) Az egész egy ördögi kör, amelyből önerőből bajosan lehet kilépni.

Az öngyilkossággal fenyegetőzés; az "anya otthagy, ha nem teszed, amit mond", a célzott, kiszámított szeretetmegvonás és a megszégyenülés veszélyével fenyegető elvárások jellegzetes példái annak, ahogyan a narcisztikus szülő reagál arra, ha a gyermek a saját identitását, autonómiáját igyekszik kiélni, pozitív megerősítést igényel, vagy kapcsolatot keres a másik felnőttel. A gyermek kiváltképp összezavarodik, amikor mások is jelen vannak - ilyenkor ugyanis egy olyan mértékű és formájú figyelmet kap a narcisztikus szülőtől, amely figyelemben egyébként az soha nem részesítené. Egy demó verzió a külvilág számára, és egy másik verzió, amelyet a gyermek nap mint nap tapasztalhat, amikor mások nincsenek jelen.

Ahhoz, hogy ép és jól működő személyiségű felnőtté fejlődhessen egy gyermek, az érzelmi kötődésen kívül a határok kijelölésére is szüksége van. Annak érdekében, hogy az autonómia kialakuljon, jól konkretizált, felismerhető határokat kell tudatosítani: hol végződnek az "én" határai, hol kezdődnek a "nem-én", a "másik" határai? A gyermek Selbst-jének pozitív fejlődése azt igényli, hogy egészséges egyensúly legyen az érzelmi és lelki fúzió, valamint a saját személye meghatározottsága között. Amennyiben e kettő között nincs harmónia, szégyenérzet alakul ki.

A szégyen ugyanis tükröz egy hiányzó határvonalat önmagunk és mások között. Amikor ezek a határok bizonytalanná válnak - önmagunk másokkal való kapcsolatában -, akkor a saját Selbst-ünkkel kapcsolatban bizonytalanság lép fel - más szóval: elveszítjük az azzal kapcsolatos biztonságérzetünket, hogy kik is vagyunk valójában -, a bizonytalanság és a szégyen belép. Mondhatjuk, hogy a szégyen garantáltan előáll, amikor az ember elhagyja az identitását és az autonómiáját, és ehelyett igyekszik a környezete elvárásait, igényeit teljesíteni - amelyek teljesítéséhez éppen a környezet nem adja meg a szükséges feltételeket.

A szégyen a - korábban tárgyalt - grandiózus Selbst ellensége; ennek következménye az, hogy a narcisztikus "javító mechanizmusok" (pszichés önvédelem) feladata a szégyenérzet kezelése. A narcisztikus ember esetében a Selbst annyira összetört, hogy azt élethosszig tartó feladat "kijavítani", azáltal, hogy a szégyen előretörését megakadályozza. Ezért lépnek a képbe olyan lelki védekező mechanizmusok, amelyek a saját szégyenérzet átélésének enyhítését célozzák. Ennek ismert példái: tagadás, kivetítés, hasítás, leértékelés, projektív identifikáció, eltolás, átkeretezés és így tovább.

A saját hibák, hiányosságok kivetítése másokra ahhoz vezet, hogy a narcisztikus a másik embert fogja megvetni. Valójában a saját, tönkretett Selbst-jére irányulna a megvetés, de mivel ezt tudatosítva át kellene élnie a szégyent, kellemesebb és elviselhetőbb másokra vetíteni. A saját gyengeség miatt érzett megsemmisülést arroganciával, önmaga - nyílt, vagy fantáziatartalmakban kiélt - dicsőítésével egyenlíti ki.

A narcisztikus ember önvédelmi mechanizmusainak jellegzetességeit az határozza meg, hogy "covert" (indirekt) vagy "overt" (direkt) típusú a narcizmus. Az előbbi a tárgyat (a másik embert) értékeli le és teszi megvetés tárgyává, míg a saját nagyszerűségét idealizálja - akár titokban -, míg az utóbbi a tárgyat idealizálja a projekció által, és a saját Selbst-jét veti meg az alávetettség, alávalóság érzésén keresztül.

A szégyent tekinthetjük elkerülhetetlen érzésként, amely a Selbst narcisztikus hibáiból, kudarcaiból, hiányosságaiból táplálkozik. (NB: egy BIZONYOS mértékű narcizmus mindenkiben jelen van, egy-két narcisztikus jellemvonás, vagy egy egészséges szintű narcisztikus viselkedés még az ép lelkű emberekben is fellelhető! - A ford.) Viszont a szégyen tekinthető úgy is: a szégyenérzet annyira elviselhetetlenül fájdalmas, hogy a narcisztikus felépítmények - a perfekcionizmusról, a nagyszerűségről és a felsőbbrendűségről - a szégyen meglétét tagadni hivatottak.

A szégyen akkor áll fenn, amikor az azzal kapcsolatos elvárások, hogy "ki vagyok én", meghaladják a Selbst kapacitását. Az önbecsülésnek, önészlelésnek túl magas, és részint utópisztikus szintje, ezért egy fokozott szégyenérzethez fog vezetni; ugyanehhez vezet a saját alkalmatlanság tudata is - ez a narcisztikusokat különösen kiteszi a lelki megsemmisülés veszélyének. Az előzőekben már részletekbe menően megtárgyaltuk: a narcisztikus ember grandiózus, ám teljesen légből kapott, a valóságban megalapozatlan önészlelése nagyon törékennyé teszi a biztonságérzetet. A lélektani védekezési mechanizmusok ezt kísérlik meg helyreállítani. A viselkedésformák csak ezután jönnek.

Kohut ezeket a defektes struktúrákat az anya gyenge én-objektum kapacitásához kötötte (amely az anyát meggátolja abban, hogy a gyermeknek a korának megfelelő, egészséges visszatükrözést adjon a viselkedéséről.) Amikor a gyermek nem kap ilyen visszatükrözést, megerősítést a saját viselkedéséről, hanem ehelyett neki magának kell visszajelzést adnia az anya viselkedéséről - ez a gyermekre olyan felelősséget és elvárásokat terhel, amelyek a korához és érettségéhez viszonyítva teljesen irreálisak és beteljesíthetetlenek. Ez szégyenérzetet teremt a gyermekben.

Számos szerző véli úgy, hogy a depresszió és a szégyenérzet között szoros összefüggés található - és ez kiemelt gyakoriságú a narcisztikus személyiségzavarban szenvedő egyéneknél.

A szégyen elsősorban egy csökkent értékű Selbst-et tükröz, amely Selbst kudarcot vallott abban, hogy az idealizált Én-objektumtól visszajelzést kapjon.
A harag - különösképpen a narcisztikus harag - gyakran ered a szégyenérzetből. A harag arra irányul, aki a szégyent előidézte - így lesz a harag a szégyenre adott válasz. Feltételezhetjük, hogy minél intenzívebb a megnyilvánuló harag, annál áthatóbb a hátterében álló megszégyenülés. A narcisztikus dühkitörés viszont sokkal mélyebben gyökerezik, mint az általános értelemben vett harag. Míg az egészséges harag legtöbbször egy konkrét helyzethez kötődik, a narcisztikus düh nagyobbrészt a személy egészének sérelmét érinti. A projekció a védelmi mechanizmusnak egy fontos része abban, hogy a szégyen érzése haraggá alakuljon. A szégyen kiváltó okát áthárítja - vetíti - az egyén, a saját hibáiról és hiányosságairól a külső érzéketlenségre és empátiahiányra. "Nem az én hibám, gyengeségem vagy követelésem - hanem a Te hiányos és tökéletlen mivoltod, a közelséged hiánya bőszített fel". (A ford. megj.: a drámai "felbőszítés" kifejezést nagyon gyakran kellett hallanom esettanulmány értékű anyámtól.)

Megvetés - ez gyakran arra irányuló kísérlet, hogy a saját szégyenérzetet másokra vetítsük. A mások irányában érzett megvetés sokszor az ember önmagában megnyilvánuló szégyene. A projektív identifikáción keresztül egy szégyenteljes viselkedést másokban láthatunk meg, és legalább amíg el vagyunk foglalva azzal, hogy a külső tárgyra irányítjuk lenézésünket, addig nem kell direktben átélnünk a saját tökéletlenségeink miatt érzett szégyent.

Irigység - akkor áll fenn, amikor a külső tárgy összehasonlításra kerül a szégyenteljesnek, inkompetensnek vélt Selbst-tel. Amikor az egyén (a szubjektum, jajj!) szégyent él át valami olyasmi miatt, amelynek az objektum (a külső tárgy, jajj!) a birtokában van, az irigykedés felmerül, a szégyenérzet elkerülése érdekében. Az irigység öltheti azt a formát is, amelyet triviálisan "savanyú a szőlő" kifejezéssel írhatunk le: a másik által birtokolt dolog (tárgy, képesség, siker, akármi más) leszólása, de ugyanígy megjelenhet nyílt sóvárgás formájában. ("Bárcsak én is ilyen lennék! Bárcsak nekem is volna XYZDG holmim! Bárcsak én is elértem volna XYZDG dolgot!") Az indirekt irigység megvéd a mohóságtól - azáltal, hogy az irigyelt tárgy leértékelődik, már nem is olyan kívánatos.

Az irigység hasonlóképpen segít abban, hogy a fókusz a sérült Selbst-ről a másik személy - megvetett, leszólt, alulértékelt - erősségeire kerüljön. A szubjektum megveti az objektumot, és ez hozzájárul ahhoz, hogy a személy sikeresen ki tudja vetíteni a megvetését - amelyet valójában a saját "selejtessége" miatt érez.

Depresszió - ennek is egyértelmű a szégyenérzethez való korrelációja. A depresszió gyakran abban gyökerezik, hogy az illető a saját belső követelményeinek nem képes megfelelni, és az emiatt érzett mélységes szégyen vezet depresszióhoz.
Itt kerül képbe az a kérdés: honnan származnak ezek a belső követelmények? A környezet (irreális) elvárásait idejekorán a magunkévá téve, könnyen kialakul egy (irreális) énideál, amelyhez az ember felnőni igyekszik. A narcisztikusok esetében ezek az elvárások túlhaladják a személy tényleges képességeit, ezért állandósítják a szégyent, amelyet az egyén aztán különféle módokon elrejteni igyekszik a környezete elől. Ennek eredménye egy krónikus szégyenérzet lesz a valódi Selbst-tel szemben, egy állandó kétely azzal kapcsolatban, hogy "ki is vagyok én valójában?" és "milyen egyéniség vagyok valójában, milyen képességekkel?" Egy állandó szégyenérzet a narcisztikus ambíciók és ideálok irányában. A kontraszt a valódi én és a grandiózus, mesterséges énideál között akkora lesz, hogy ennek disszonanciája fájdalmat okoz. A disszonancia-elmélet szerint ezt kompenzálandó, megváltozik az önészlelés, az egyén másnak érzékeli - igyekszik érzékelni - önmagát, mint ami-aki valójában, és ez egy állandósult stresszállapotot idéz elő. Ez viszont az agy fontos részeit károsítja - többek között az emlékezetért felelős hippocampust is. A kutatások azt mutatják, hogy az ilyen krónikus stresszhormon-szint a felelős több szomatikus tünetért és betegségért is.

Az értéktelenség, magabizonytalanság, defektusok, passzivitás és ellenséges érzések a szégyent elő is idézhetik - kétirányú tehát a visszacsatolás a szégyenérzet és a negatív érzések között. Oda-vissza hatnak egymásra, és mindegyik a depressziónak egy-egy összetevője.

A megaláztatás a szégyennek egy direkt megtapasztalását jelöli. Ez egy külső személy jelenlétét feltételezi, egy jelentéstartalommal bíró tárgyét - leggyakrabban egy szülőét -, aki a Selbst-et érintő megszégyenítést kivitelezi.
A kisebb intenzitású szociális megszégyenülést zavarnak szokás említeni.

Morrison (1989) úgy véli: a szégyen más-más módokon fejeződik ki a neurotikus egyéneknél, illetve a narcisztikusoknál. Utóbbiaknál inkább a belső, morális elvárások és ítélkezések okozzák a megszégyenülést, neurotikusoknál viszont inkább a külső elvárásokkal szembeni alkalmatlanság a közvetlen kiváltó ok. Narcisztikusoknál az egész Selbst-et érinti a megszégyenülés, neurotikusoknál csak a Selbst-nek csak az élménnyel kapcsolatban álló részét.

Neurotikus Narcisztikus
Negatív énkép ("padlón vagyok") Önnön nagyszerűségének bizonygatása ("nagyon jól helytállok")
Önvád ("nem tudok mit tenni") Mások vádolása ("ők nem tudnak mit tenni")
Önmaga felé irányuló agresszió ("kinyírom magamat") Narcisztikus harag, bosszúvágy, irigység afelé, aki a Selbst-et fenyegeti vagy akinek/aminek részéről sérelem érte
Nagyon csökkent képesség a pozitív hozzáállásra Túlhajtott pozitív hozzáállás
Az énképet fenyegető sérülésekkel szemben melankolikusan áll hozzá Tökéletes fellépést mutat, annak ellenére, hogy az énképét sérelem érte
Kész arra, hogy segítséget kérjen, vagy fogadjon el másoktól "Én nem vagyok klinikai eset."
A legtöbb depresszió periodikus - pár hónapot, pár évet vesz igénybe (a disztímiát kivéve) A narcisztikus ember "depressziója" a korai gyermekkorból származó traumák eredménye, és élethosszig tart.
A depresszió gyógyítható A narcizmus megmarad



Millon 1996, p.398 (Disorders of Personality, DSM-IV and Beyond) ezt a következőképpen írja le:
"(A narcisztikusok) színleg depressziósnak tűnhetnek a felületes megfigyelés után, de tény, hogy állandó haragtól és bosszúvágyó keserűségtől főnek" - továbbá "az epizódszerűen jelentkező depresszió, amelyet Kohut jellemzőnek talál a narcisztikusan sérült személyeknél, egyáltalán nem azokat a jellegzetességeket mutatja, mint a - Kernberg által bemutatott - valódi depresszió. Kernberg arra mutat rá: amikor a narcisztikusok súlyos csalódást vagy cserbenhagyást élnek át, felületesen szemlélve depressziósnak tűnhetnek - de valójában visszafojtott haragtól, keserűségtől, ellenségességtől forrnak."

Összefoglalás: a narcisztikus személy a sérült Selbst-je védelme érdekében bármit - a szó szoros értelmében bármit - képes megtenni. Mivel a szégyenérzet által kiváltott stresszre rendkívül érzékeny és ennek feldolgozására képtelen, az egész lélektani védekező rendszere aköré épül fel, hogy a szégyenérzetet elkerülje.
Sérült Selbst-jét kiegészítendő, nagyon sok átmeneti tárgyat alkot - többek között a saját gyermekét is átmeneti tárggyá teszi, amelyen keresztül visszaigazolást és a sérült Selbst-je pótlását reméli megvalósítani. A gyermeket indirekt úton teszi áldozattá, a gyermek így a narcisztikus szülő "cinkostársává" válik abban, hogy kettejük tökéletes harmóniájáról legyen meggyőződve minden kívülálló, aki megfigyeli őket. Ennek a gyermek számára végzetes következményei vannak a gyermekelhelyezési perekben - több hírhedt bűneset tettese, vagy áldozata is narcisztikus szülő fennhatósága alatt élt, miközben a külvilág semmit sem sejtett.
A jövőbeli tragédiákat megelőzendő, a pszichológus, pszichiáter és jogász szakértőknek éppúgy, mint a gyámügyi alkalmazottaknak hasznos lenne tájékozódniuk a narcisztikus szülő problematikájáról.