Ride the dark side, search the Soulside!

Lélek szféra

Egyéb

Forrásmunkák: ezúttal http://psychcentral.com/lib/2010/narcissistic-mothers/ és http://www.oocities.org/zpg1957/narcissists.htm, mert norvég vagy dán nyelvű forrásokat nem találtam. Hrrrr.

(Ha egy keresőmotoron keresztül jutottál el erre az oldalra, akkor javaslom: tekintsd meg a cikk másik két részét is! Itt, meg itt. Esetleg a többi cikkre is kíváncsi vagy, amelyeket a szülői narcizmus kóros formáiról írtam?)



Alkalmanként hírt ad a média egy-egy kirívóan súlyos gyermekbántalmazási esetről—halálra vert, éheztetett vagy terrorizált gyerekekről. Ezek az esetek méltán kavarnak fel mindenkit—kiszolgáltatott, védtelen gyerekekkel kegyetlenkedni az egyik legdurvább embertelenség a világon.
Azonban ugyanennek az embertelenségnek egy másik formája is van. Ez szinte láthatatlan. A kívülállók többnyire semmit nem vesznek észre belőle, holott durvaságban az ütés-verés és éheztetés szintjével analóg. Rengeteg gyerek és felnőtt gyerek gondolja joggal így: “anyámék bárcsak pofoztak volna inkább fel naponta hatszor, csak ne terrorizáltak és aláztak volna meg!” A szülők által elkövethető embertelenségnek egy olyan formája is ismert, amelyet mások talán észre sem vesznek—és sok esetben magában a gyermekben sem tudatosul -, mégis egész életre kiható károsodásokat okozhat.
Erről a fajta kegyetlenségről szándékozok írni ebben a cikkben.
Tudjuk: eredendően gonosz ember nem létezik, csak sérült ember van—más kérdés, hogy ez a sérülés elérhet olyan szintet, hogy az illető mérhetetlen sértettségében és összetörtségében már másokat kezd el igazságtalanul és aljas módon bántani. Akár a saját gyerekét is—vagy, sok esetben: éppen a saját gyerekét, akivel nagyon speciális a viszonya úgy objektíven, mint szubjektíven is.

A narcisztikus típusú személyiségkárosodásról sok mindent el lehet mondani—könyvtárnyi szakirodalma van annak, hogy ez a fajta sérülés hogyan alakul ki, milyen formában torzítja az egyén észlelését, és milyen kifinomult, áttételes formában küzd meg a sérült személy az így kialakult mérhetetlen fájdalommal és szégyennel… Nagyon sokrétű és sok oldalról megközelíthető, “hálás” téma ez—jelen írásban arról lesz szó, hogy az ily módon sérült emberek hogyan funkcionálnak a szülői szerepben, és ennek milyen—felnőttkorra is kiható—eredményei lesznek a gyermek önészlelésében.
Eredetileg a jellegzetesen rosszindulatú narcisztikus szülői viselkedésformák bemutatásáról kezdtem el egy kivételesen jó szöveget lefordítani, aztán jöttek a saját gondolataim és meglátásaim… Végül az egész több lett, mint egy—véleményem szerint nagyszerűen megírt—cikk szabad fordítása. Szeretném hinni, hogy nem megy túlságosan az eredeti rovására, hogy a saját gondolataimat—néhol a saját élményeimet is—beleírtam.

Célkitűzésem nem az volt, hogy egy műhelymunka vagy szakdolgozat színvonalát érjem el—a megértés és a megértetés szándékával kezdtem el forrásmunkázni, később fordítani és írni.

A téma iránti érdeklődésemet egyrészt a sajátélmény-anyagom adta, másrészt az a tény, hogy az ismeretségi körömben meglepően sokan számoltak be az enyémekhez döbbenetesen hasonló gyerekkori, kamaszkori és felnőttkori élményekről. Sajátos és jellegzetes mintázatot véltem felfedezni a szülői magatartás és a gyermek—illetve a felnőtt gyermek—hosszabb távú sérüléseinek összefüggéseiben. Őszinte elképedésemre, megtudhattam: a jelenség gyakorlatilag világméretű. A szülői narcizmus áldozatául gyerekek százezrei esnek a világ minden táján—és nőnek fel magabizonytalan, szorongással küszködő felnőttekké, akik a legtöbb élethelyzetben nem tudnak önmaguk lenni; a képességeiknek tört részét sem hozzák ki magukból; nem képesek annyit adni a világnak, amennyit tehetségük és hajlandóságaik szerint adni tudnának—és végső soron boldogtalan emberként, lelki roncsként élnek, felnőtt testben egy sérülékeny kisgyerek, vagy egy sebzett kamasz érzéseivel—és megküzdési módszereivel—élve együtt.
(Ennek hosszabb távú következményei, az egész társadalom narcisztikussá válása is sok érdekes témát vet fel, de ezek megtárgyalása már túlhaladná jelen tanulmány kereteit.)

Mindazokat a kérdéseket, amelyek azt feszegetnék: ennek mi összefüggése van a gyerekkori élményekkel?—sokan tekintik elvont és szükségtelen pszichoblablának. Őszintén szólva, teljes mértékben megértek bárkit, aki esetleg úgy véli: a régi dolgokat értelmetlen lenne előásni és felkavarni.
Sokáig én is így gondoltam… aztán mégis észrevettem: számos esetben éppen a tisztázatlan és feldolgozatlanul maradt gyerekkori és kamaszkori dolgok gátolnak meg abban, hogy annak rendje-módja szerint legyek képes az “itt és most”-ban élni.
Kifinomult—vagy kevésbé kifinomult—módszerekkel páncélt növeszteni a sérelmeim köré, megint csak annyi energiát követel, hogy ez az “itt és most”-ra koncentrálást iszonyatosan megnehezíti, rosszabb esetben ellehetetleníti. Ezért gondolom úgy, hogy talán nemcsak nekem, hanem sok más felnőtt gyerek számára is—akik a szülői narcizmus áldozataként voltak kénytelenek felnőni (vagy felnőtt testben sérült gyereknek megmaradni) hasznos lehet, ha megpróbáljuk megérteni: mi történt, hogyan történt és miért történt. Így talán azt is elkerülhetjük, hogy éppen ugyanazt a beteges és erőszakos viselkedésformát adjuk át másoknak—akár a szeretteinknek, barátainknak, akár a gyerekeinknek -, amelytől mi is szenvedünk.

Az eredeti cikk végeredményben nem volt—és nem is akart—más vagy több lenni, mint egy vázlatpontokba szedett felsorolás arról, hogy mi jellemez egy narcisztikus szülőt. Ez önmagában véve is nagyon hasznos infó lehet—kiváltképp, ha nem tudod, mi bajod a szüleiddel, illetve, ha önmagadat sem érted: miért vannak fájdalmas gondolataid vagy érzéseid, ha apádékra gondolsz, holott olyan csodálatos szülők voltak… -, de nem bírtam magammal, és fordítgatás közben hozzáírtam mindazt, ami még eszembe jutott. Elnézéseteket kérem érte, és remélem, hogy ezt nem tekintitek az eredeti cikk kiherélésének.