Ride the dark side, search the Soulside!

Lélek szféra

Egyéb

Gyógyítható-e a narcizmus? Miért nem?

Ne felejtsd el megnézni a többi, narcizmus témájú cikket! Biztosan találsz még érdekes témákat itt.

Úgy döntöttem: írok erről a kérdésről, legalább röviden, mert láttam: voltak, akik ezzel a keresőkifejezéssel találtak rá a site-ra.

Sajnos a kóros narcizmust általában nem—vagy csak nagyon rossz prognózissal—lehet kezelni, és ez éppen a narcizmus mibenlétével magyarázható.

A narcisztikus ugyanis—a más helyütt már kitárgyalt énvédő mechanizmusai eredményeként—a leggondosabban hárítja még a gondolatát is annak, hogy vele bármi baj lenne! Ó, ő teljesen jól van. Ó, ő nem tartja klinikai esetnek magát. Ő olyan harmonikus személyiség és olyan jól érzi magát a bőrében, hogy nem látja értelmét annak, hogy terápiára járjon. (Inkább másokat vél klinikai esetnek és “aggódik értük.”)

Ezzel a tagadással-hárítással (amely annyira jellemző a narcisztikus emberekre) részint hazudik, önmagának és másoknak is. Részint viszont, paradox módon, egyáltalán nem hazudik!

Hazudik—mert a narcisztikusok a világ legszerencsétlenebb emberei. Szomorúak, magányosak, és olyan mérhetetlenül senkinek érzik magukat, hogy azt még saját maguknak is képtelenek bevallani. Ezeket a fájdalmas érzéseket pedig, gyakorlatilag kiskoruk óta, úgy próbálják elviselni, hogy légvárakat építenek és ezekbe költöznek. Az egész énképük hamis: valótlan dolgokra, másoktól kicsikart önigazolásokra, másokra kivetített tartalmakra és provokált érzelmi pótlékokra épül.
Ugyanakkor mégsem hazudik—ugyanis tényleg olyan professzionálisan űzi a színjátékot önmaga előtt—és mindenki más előtt -, hogy igen mélyen beleélte magát a szerepeibe, azonosult velük, és már tényleg azt az idealizált valakit tekinti igazi önmagának, akinek az—irreális—képét dédelgeti a lelkében. Ezért mond—egy groteszk módon—igazat akkor, amikor azt állítja: “ő jól van úgy, ahogy van, és nem kell őt kezelni.”
A fals énképével azonosítja önmagát, és ez az énkép csakugyan ideális.

Narcisztikusoknak “alapértelmezésben” viszonylag ritkán vannak olyan affektív zavaraik, amelyek kezelést igényelnének.
(A narcisztikusoknál megjelenő depressziós tünetek máshonnan erednek: a narcisztikus supply-forrás kiapadása szokott náluk depresszióhoz vezetni, de a hasonló tünetek mögött teljesen más folyamatok zajlanak, mint a “normális” depressziónál.)

A narcisztikus kínkeservesen kialakított lelki egyensúlyát—amelynek érdekében mindent és mindenkit feláldozott—tehát mi sem veszélyeztetné jobban, mint egy—akár feltáró jellegű—terápia. Ezzel t.i. azt kockáztatná, hogy szembesülnie kelljen mindazzal, amit a lelke mélyén maga is érez, csak túl gyenge ahhoz, hogy bevallja önmagának mindezt. Az idealizált énképét veszélyeztetné a terápia—amely idealizált énkép nélkül viszont a totális lelki összeomlás veszélye fenyegetné.

A narcizmus kezelésének kérdése tehát két nagyon súlyos problémát vet fel.
a.) Pszichológus vagy pszichiáter legyen a talpán, aki képes a narcisztikus személy védelmi mechanizmusain áttörni annyira, hogy érdemi terápiás tevékenységet folytathasson vele;
b.) Egy narcisztikus vajmi kevéssé motivált abban, hogy terápiás munkában vegyen részt, mert lelki alkata szerint úgy élné meg ezt, mint a totális összeomlást. Az összeomlott pszichéjű narcisztikus viszont veszélyes lehet a társadalomra, enyhébb esetben "csak" a közvetlen környezetére.

Ezért, noha a narcizmus “elvileg” gyógyítható lenne, a gyakorlatban ez nagyon nagy nehézségekbe ütközik. “A villanykörtének is akarnia kell”, mint tudjuk a régi viccből.