Ride the dark side, search the Soulside!

Lélek szféra

Egyéb

Narcizmus, önészlelés, Selbst-sérülések és szülői szerep

A szerk. megj.:
Ha valamilyen narcizmus-témájú keresőkifejezéssel jutottál ide, akkor ajánlom, hogy kukkantsd meg ennek az összetett cikknek a többi részét is, az összefoglalót itt találhatod meg! Az eredetit egyébként Rune Fardal írta, és a fordítás az ő hozzájárulásával készült.



A nagyfokú narcizmus növeli a depresszív tünetek kialakulásának rizikóját, abban az esetben, ha az egyént érzelmi veszteség - vagy személyes sérelmek érik.
A narcizmus extrém súlyos megnyilvánulásai esetében az illető képtelen lesz felismerni - és így: akár önmagának is bevallani - hogy depresszióban szenved—ez ugyanis összeegyeztethetetlen volna az önmagáról alkotott képével.
(Csaknem közhelynek tekinthető már ennyi narcikk-irodalmazás után: a narcisztikus ember, aki kórosan azonosítja magát az idealizált énképével, nem tud mást elképzelni, mint a "velem minden rendben van, én aztán nem vagyok klinikai eset" alapállást. - A ford.)
Ezért a sérelmek és a veszteségek a mások irányában megélt harag formáját veszik fel - a nyíltan megélt kudarc vagy depresszió helyett. A narcisztikus tehát minden felelősséget a többi emberre hárít —még a saját viselkedésének és cselekményeinek rosszindulatú és becsületesnek sem mondható motívumaiért is másokat tesz felelőssé. Egyeseknél ez a narcisztikus harag olyan masszívvá válhat, hogy a projekció pszichotikus méreteket ölt, például paranoid téveszmék formájában nyilvánul meg.

A narcisztikus személyek a szülői szerepben is rendszeresen mutatják ezt a jellegzetes viselkedési formát: a narcisztikus szülő depressziója mindig egy tökéletes, jól funkcionálónak kinéző homlokzat mögé rejtőzik. A szakértőkkel és a hivatalos személyekkel való kontaktusban úgy szerepelnek, mint “Isten ajándéka a gyermeknek”… de amint kikapcsolódik a rivaldafény, ugyanúgy kihasználják és elhanyagolják érzelmileg a gyermeket, mint máskor. A gyámügyi hatóságok megfigyelései soha nem vetnek fényt erre, mert a környezettanulmányokat, családlátogatásokat mindig előre bejelentik, így a narcisztikus szülőnek elég ideje lesz ahhoz, hogy a színfalakat hibátlanná, tökéletesnek látszóvá rendezze. Ezért nem kerülnek a környezettanulmányba megjegyzések a szülői túlkapásokról vagy elhanyagolásról—a gyámügyiek sokszor írják, hogy “semmi rendellenességet nem tapasztaltak”, és nem is hazudnak, amikor ezt írják!

Ennek a naivitásnak egy sokatmondó példáját láthattuk a Breivik-ügyben, a Sørheim-Husby páros szakvéleményének kapcsán. A szakvélemény megalkotása során láthatóan egy olyan modellt követtek, amely modellben a valóság összetettségének nincs helye. Egy hagyományok által megkötött mindennapokban élnek, ahol a komplex lélektani kapcsolódásoknak nincs létjogosultságuk.

Az akut paranoid pszichózis előzménye t.i. sok esetben egy kiemelt intenzitású stresszreakció. Az ilyen esetekben a stresszhelyzetnek gyakran központi eleme a személy önérzetének, önbecsülésének sérülése, ez nyilvánulhat meg egy olyan intenzitású haragban, amelyet a páciens az énképével összeegyeztethetetlennek él meg. Ennek a belső ellentmondásnak a “feloldása” lehet az - és narcisztikusok esetében ez jó eséllyel történhet meg -, hogy a harag érzése másokra vetül ki. Ahelyett, hogy az illető nyíltan bevallaná: haragjának intenzitása olyan szintet ért el, hogy az mások számára már veszélyes lehet, arról lesz meggyőződve: éppen ő az, akit mások fenyegetnek és veszélyeztetik a biztonságát. Az ilyenkor fennálló téveszmék tartalma sok esetben állhat szinkronban vagy valamilyen kapcsolódásban azzal a konfliktussal vagy azokkal a problémás életterületekkel, amelyek a pszichózis kibontakozását előzték meg. A lélektani és élettani sérülékenység összefüggésben áll a “paranoia” néven ismert jelenséggel.

(Magyarul: attól még, hogy a megfigyelt személynek csakugyan paranoid pszichózisa van, ezzel összefüggésben egészen lazán lehet rosszindulatú narcizmus jellegű személyiségzavara. Éppen ezt fejtegeti ez a roppant szakszerűen megírt szöveg is: Breivik alapból egy nagyon súlyos személyiségkárosodással élt, és ennek megfelelően, ezzel szinkronban alakult ki nála egy pszichotikus szintet elérő narcisztikus harag, amelyet kifelé vetített, és ez vezetett az utøya-i tragédiához. - A ford.)

Akik éltek már narcisztikus személy közelében, nagy valószínűséggel átéltek ehhez hasonló, irracionálisnak ható dühkitöréseket, amelyek során a narcisztikus láthatóan tökéletes kontrollvesztéssel reagált a kisebb sérelmekre is. Ezek az indulati reakciók szabály szerint aránytalanul elsöprőek, a kiváltó esemény vagy negatív élmény súlyosságához képest. Az embernek az a benyomása támad, hogy a kiváltó esemény csak az utolsó csepp volt a pohárban—de arra vonatkozóan, hogy eredetileg mi volt a pohár tartalma, csak találgatásokba bocsátkozhatunk.
Egy narcisztikus tökéletesen elveszítheti az önuralmát, ha az énképét bárminemű sérelem éri. Ez megtörténhet, például, ha a narcisztikus úgy érzi, a “barátai” cserbenhagyták vagy megbántották; vagy általános érvénnyel megfogalmazva: amikor fél attól, hogy a “narcisztikus supply” forrása veszélybe került.

Ennek a mintázatnak egyik jellegzetes megnyilvánulása a gyermekelhelyezési perekben sokszor előbukkan: a narcisztikus szülőben, annak a fenyegető veszélynek már csak a gondolatára is, hogy a gyermeket a másik—normálisabb—szülőnél helyezik el, ugyanez a narcisztikus dühroham szabadul el. Ennek oka, hogy—mint ahogyan a cikk elejében már kitárgyaltuk—a gyermek egy nagyon fontos supply-funkciót (ne verjetek meg, az eredeti szövegben is “supply-funksjon” szerepel!—A ford.) tölt be a szülő számára. Az ezzel kapcsolatos konfliktusok—a marakodás a gyermekért, a láthatás megvonása—klasszikus megnyilvánulása a kóros narcizmusnak.

Ezek a fajta konfliktusok a külső szemlélő—és így: a válóperben megbízott pszichológus szakértő—számára is sokszor úgy tűnnek, mintha két felnőtt egymással való marakodása lenne a lényeg.
Nagyon kevesen értik, hogy valójában valami egészen más történik: nevezetesen, a narcisztikus fél harca a saját megszégyenülése ellen! A külső megfigyelő csak a felszínen történő civakodásokat látja, a mögöttük lezajló viharokat már nem. Kiváltképp azért nem, mert a narcisztikusok mesterei annak, hogy a felszínen tökéletes látszatot keltsenek—viszont amint kettesben maradnak az áldozatukkal, ezt a beteges haragot szabadjára engedik. A gyermeket tehát sok esetben szakértői hozzájárulással teszik lelki ronccsá. A gyermekelhelyezési perben ítéletet hozó bírók pedig a legtöbbször kritikátlanul fogadják el a szakértők véleményét!

A narcisztikus szülők gyermekei pedig azért nem képesek beszélni mindazokról a (fizikai és érzelmi) túlkapásokról, amelyeknek a szüleik kiteszik őket, mert ez felhozná és tudatosítaná a kívülről beléjük plántált szégyenérzetet. Az ezzel járó fájdalom pedig még egy felnőtt ember számára is rendkívül erős és szorongást keltő lenne, egy gyerektől egészen irreális elvárás volna, hogy egy ilyen érzelmi stresszt elviseljen.
Ezt láthatjuk a gyermekelhelyezési perekben, ahol a gyermeket arra “idomítják be”, hogy ne legyen távol a narcisztikus szülőtől. Csak rövid és formális együttlétek a másik szülővel; a hosszabb együttléteket sem a gyermek, sem a narcisztikus szülő nem viseli el, ennek a beteges függőségi viszonynak következményeként; minden elképzelhető “racionális” magyarázat felmerül annak érdekében, hogy az elválást és a vele járó pszichés fájdalmat elkerüljék.

Ez két patológiás következménnyel jár a gyermek számára:
a.) gátolva lesz az, hogy a korának megfelelő mértékben függetlenedjen, önálló legyen, az oviban vagy suliban a közösségbe beilleszkedni képes legyen;
b.) a szülőhöz való függősége, egészségtelen kötődése egyre erősebbé válik - ez megint csak nehezíti az egészséges szocializációt.

A gyermek Selbst-je károsodik, a szégyen stabilizálódik és elmélyül, és a gyermek a narcisztikus szülője háttértárává, biztonságot nyújtó alapjává válik. Kifelé mindez a depresszív tünetektől terheltség formájában nyilvánul meg—ami tulajdonképpen azt a szégyent tükrözi, hogy ” semmire nem vittem az életben”. Egy felelősség, amelyet kifelé vetítenek.

Az empátiának és a bűntudatnak van egy fontos közös vonása: mindkettő “a másik személyre, a külvilágra” fókuszál—szemben a szégyenérzettel, amely a Selbst-et célozza. Így vezet a Selbst-re irányuló erős fókuszálás erős egocentrizmusra, amely jellemző a narcisztikusoknál. A Selbst sérült a narcisztikusok esetében, és ezért kárpótlásul (vagy tudattalan, önkéntelen bosszúból?) rombolják le a nekik kiszolgáltatott gyermek Selbst-jét. Így öröklődnek a narcisztikus viselkedésformák társadalmi szinten.

Az empátia, a szégyenérzet és a bűntudat átéléséhez is szükségesek bizonyos kognitív erőforrások, amelyek 2-3 éves kor körül fejlődnek ki. Azt, hogy ezek az érzelmek hogyan kerülnek kifejeződésre, részint a gyermek környezete, részint a genetikai háttere határozza meg. Az empátiahiányra való esetlegesen jelenlévő hajlam erősen kiütközhet, amennyiben a környezet ezt aktiválja. A narcisztikusok esetében éppen ez történik.
A szégyen, önmagában véve, egyfajta normatív funkcióként szolgál a szocializáció során, és affektíve az egyik legkorábban nyilvánul meg a kisgyerekeknél. Mérsékelt és feldolgozható intenzitású mennyiségben a közösségbe való beilleszkedést segíti. (Magyarul: az egészséges szégyenérzet megtapasztalásába tartoznak olyan élmények, amelyekből azt tanulhatjuk meg: hogyan illik viselkedni, mely viselkedésformák elfogadottak, mely kívánságok teljesülése tekinthető jogosnak... Egy normális mértékű és kontrollált, feldolgozott formájú szégyenérzet eredményeként tanuljuk meg, hogy mások dolgait elvenni nem helyes; hogy bántani másokat, vagy ésszerűtlenül drága dolgokat követelni nem helyes; hogy vannak helyzetek, amikor nem követelhetjük magunknak az összes jelenlévő figyelmét - A ford.)

Ezzel szemben, amennyiben a szégyen élménye nemcsak egy konkrét eseményt, hanem a gyermek egész személyét érinti, és nem kap esélyt a feldolgozásra, a korrekcióra, akkor a szégyen éppen ellenkezőleg, gátolni fogja az egészséges szocializációt. (Más szavakkal: ha a felnőttektől arról kapsz jelzést, hogy "amit tettél, az nem oké, legközelebb ne tegyél ilyet - de ettől még ugyanúgy szeretünk", akkor jó eséllyel leszel rendesen szocializálva. Ha a felnőttektől kapott jelzés értelme viszont ilyesmi: "Megbocsájthatatlan és elítélendő, amit tettél, egyszerűen a legmélyebben megvetlek azért, amit tettél, rossz vagy, alkalmatlan vagy, nem érdemled meg, hogy szeretve legyél" - akkor nehezebben, vagy rosszul fogsz szocializálódni. - A ford.)

A narcisztikus szülő szándékosan szégyeníti meg a gyermeket (akkor is, ha ezt semmi pénzért be nem vallaná), az irányítás szándékával. Minden gyermek ki van téve kisebb-nagyobb mértékben a megszégyenülés élményének, a korai szocializáció éppen erről szól—de az egészséges környezetben felnövekvő gyermek emellé egy éppen ekkora mértékű—ha nem éppen még nagyobb—pozitív visszajelzést is tapasztal, és van ideje/kapacitása arra, hogy a megszégyenülés után esélye legyen összeszedni magát. A szégyen élménye tehát feldolgozásra kerül: egy építő környezetben a gyermek segítséget kap abban, hogy a megszégyenülésen túltegye magát.
Ebben az—optimális—esetben a szégyen a kisgyerek szocializációs folyamatának természetes része.
Ezzel szemben, a narcisztikus szülők esetében a szégyen egy szándékosan és tudatosan alkalmazott fegyelmező eszköz, a szülő saját érzelmi igényei kielégítésének módszere. A gyermek olyan gyakran és olyan nagy mértékben van kitéve a szégyen érzésének, hogy rendkívül könnyen előjön benne a szégyen érzése, amikor nem teljesíti azokat az elvárásokat, amelyeket narcisztikus szülei támasztottak vele szemben. S ezeket az elvárásokat a gyermek soha nem fogja teljesíteni (kimondatlanul is, de a narcisztikus szülő sokszor szánt szándékkal támaszt teljesíthetetlen feltételeket... gyakoriak az irreálisan magas elvárások, az egymásnak ellentmondó elvárások, illetve a kimondatlan elvárások, amelyeket a gyermeknek “tudnia kell”, “ki kell találnia”, hogy most éppen mit várnak el tőle—A ford.) - így a szégyenérzet állandósul. Az ilyen szülők soha nem lesznek képesek elfogadni a gyermek önállósodásának még a puszta esélyét is—ezért vannak azon, hogy a szégyennel tartsák sakkban. Az autonómiával eltűnik az irreális szégyenérzet, ugyanis. Mondhatjuk: az ilyen szülők a saját megszégyenültség-érzésüket vetítik ki a gyermekeikre, hogy aztán a gyermeket kritizálhassák ezért a megszégyenültségért! Az, amit sokszor úgy írnak le, mint “a depresszió negatív befolyása a gyermekre”, a valóságban gyakrabban a szülő kóros narcizmusának negatív befolyása a gyermekre.

A genetikai imprinting fontosságát csak az utóbbi időben kezdik el a pszichológusok komolyan venni. Tény, hogy sokkal kényelmesebb lenne “genetikai okokra” visszavezetni az ADHD-t, ugyanúgy, mint a többi személyiségkárosodást—beleértve a narcizmust is -, de a szakma jó része máig nem hajlandó tudomásul venni a tényt: a viselkedésmintákat kódoló gének nem aktiválódnak csak úgy, önmaguktól, hanem külső stimulusok hatására aktiválódnak! Más szavakkal élve: az ember nem “születik” ilyennek vagy olyannak, hanem ilyenné vagy olyanná “nő fel”!
A Breivik-eset azért iskolapélda-értékű, mert az eseteket vizsgáló pszichiáter szakértők és a bírói testület egyfolytában figyelmen kívül hagyta és titokban igyekezett tartani Breivik gyermekkori traumáit—ugyanezt szokták más, kisebb súlyosságú esetekben is tenni a szakértők és a jogi döntésben illetékesek. Könnyebb a gének számlájára írni a problémákat, vagy a mellőzött normálisabb szülőt kárhoztatni, aki megpróbál segíteni a gyermeken! A kívülálló könnyen értelmezheti az agresszió megnyilvánulásának azt, ha a normálisabb szülő haragszik, amikor látja vagy érzi, hogy a gyereket a másik szülő módszeresen tönkreteszi.
(A ford. megj.: személy szerint ezzel az állítással nem értek maradéktalanul egyet. Ugyanis gyakori, hogy ahol az egyik szülő valamilyen formában sérült, ott nagy valószínűséggel él hasonló, vagy komplementer sérüléssel a másik szülő is. A szülők gyakran bokszballonnak használják a gyereket, amelyen keresztül egymást üthetik. Egy ideális és “co-narcissist”, illetve “enabling”házastársaktól mentes világban természetesen teljesen helytállnának ezek a gondolatok.)