Ride the dark side, search the Soulside!

Lélek szféra

Egyéb

Nagyon sokan vannak, akik azt gondolják: a halálbüntetés jogos és igazságos. Nekem erről egészen más a véleményem: nap mint nap tudok elkeseredni és kétségbeesni a gondolatra, hogy a XXI. században még mindig léteznek országok, amelyek magukat civilizáltnak tekintik, de az igazságszolgáltatásnak mégis szerves része, hogy rendszeresen kivégeznek embereket.

Ezúttal nem kezdek el értekezni arról, hogy a halálbüntetés miért nem megoldás a legborzalmasabb bűntettekre sem. Számomra teljesen triviális, hogy még abban az esetben sem vola ez értelmes megoldás, ha mindig a legkegyetlenebb bűnözőket kapnák el és sújtanák a legsúlyosabb büntetéssel; még abban az esetben sem, ha a legkegyetlenebb bűnözőket mindig elkapnák; és akkor sem, ha a rendszer minden országban annyira hibátlanul működne, hogy ártatlanokat, részben bűnösöket vagy nem bűnösöket soha nem ítélnének halálra. Az egész nem más, mint egy nagy cirkusz, a tömegek vérszomját és bosszúvágyát kielégítendő. Ettől egyetlen meggyilkolt áldozat sem támad fel, viszont áldozattá válik a halálraítélt fegyenc minden hozzátartozója.

Ezen gondolataim kifejtése helyett inkább közzéteszem egy szülő gondolatait. Belegondolt-e már valamelyikőtök is - amikor diadalmaskodva csaptok le egy-egy esetre, amikor véleményetek szerint egy bűnöző MEGÉRDEMELTE a halálos ítéletet -, hogyan élnétek meg, ha volna egy felnőtt gyereketek, akit ki fognak végezni?

Ezért az alábbiakban következnek Marilyn Shankle-Grant gondolatai, a vice.com-ról. No copyright infringement intended.

A remény és a fájdalom, amikor meglátogatom a fiamat a halálsoron

2008-ban Marilyn Shankle-Grant fia, Paul Storey, megkapta a halálos ítéletet. Őt és bűntársát bűnösnek találták a 28 éves Jonas Cherry agyonlövésében, valamint a golfpálya kirablásában, ahol Cherry alkalmazásban állt - a texasi Hurst helységben.
Az alábbiakban olvasható Shankle-Grant beszámolója az élményről, és az azóta eltelt évekről.

Szabadságon voltam New York-ban, amikor megtudtam, hogy a fiamat letartóztatták. Ledöbbentem. Ez nem történhet meg, gondoltam. Ez nem igaz. Egy nap sem telt el azóta, hogy ne gondolnék az áldozat édesanyjára, a fájdalomra, amelyet át kell élnie, annak tudatában, hogy elveszítette az egyetlen fiát.

Amikor meglátogattam Pault a börtönben a tárgyalás előtt, nagyon búskomor volt. Azt mondta: "Nem akarok élni, ha börtönbe kell mennem. Inkább meghalnék." Egyfolytában megpróbáltam tartani benne a lelket, és biztosítani arról, hogy csodák minden nap történnek.

Nem értettem, miért ítélték Pault halálra. Amikor a halálbüntetésre gondolsz, akkor sorozatgyilkosok képei merülnek fel benned. Nem gondolsz egy rablógyilkosságra, amilyennek elkövetésében a fiam részes volt. Az első néhány évben semmit nem csináltam, csak sírtam. Emlékszem az első látogatásunkra a halálsoron, egy héttel azután, hogy megérkezett, már ekkor is sokkal soványabbnak tűnt. Úgy nézett ki, mintha éheztetné önmagát. Ez összetörte a szívemet.

Eldöntöttem, hogy olyan gyakran kell meglátogatnom, amilyen gyakran csak lehetséges. A munkahelyemen túlórákat vállaltam, csak hogy legyen keretem a négy és fél órás autóútra a börtönbe.

Amikor meglátogatom, akkor a női börtönfelügyelők Mamának szólítanak, és azt mondják: "Mama, (a fiad) jó volt ezen a héten." Azt mondják, hogy a lehető legtisztelettudóbban viselkedik velük. Mindig arra tanítottam: függetlenül attól, hol vagy, meg kell őrizned a méltóságodat - ezért el sem tudom mondani, milyen büszke vagyok, amikor a felügyelők jó dolgokat mondanak róla. A levelezőtársai írnak neki, és azt hiszem, sokan hiszik, hogy Paul - egy színesbőrű, aki ráadásul egyedülálló anya gyermekeként nőtt fel a belvárosban - nem kifejezetten iskolázott. Ő pedig meglepetést okoz nekik, és aztán nekem is írnak, hogy kifejezzék: "Hűha, Paul annyira jól ír!" És ez engem is büszkeséggel tölt el.

Tavaly elveszítettem az állásomat; érzelmileg annyi mindenen mentem keresztül, hogy képtelen voltam dolgozni. A szociális juttatások elegendőek voltak arra, hogy kifizessem a számlákat, de arra már nem, hogy elutazhassak meglátogatni Pault. Ezért aztán elkezdtem süteményeket készíteni, és ezeket forgalmaztam. Készítettem egy Facebook oldalt "Marilyn Régimódi Teasüteményei" néven. Autómosókba mentem, meg szépségszalonokba, bárhová, ahol megengedték, hogy süteményt áruljak.

A fellebbezések elbírálása hosszú időt vesz igénybe, és soha nem beszéltünk arról, ami megtörténhet. Tavaly ősszel Paul kivégzésének időpontját kitűzték 2017 áprilisára. Ketten - én és a kisebbik fiam, Paul öccse - elmentünk meglátogatni. Paul azt mondta: "Öt percetek van arra, hogy sírjatok, visítsatok, kiabáljatok, akármi, amit muszáj csinálnotok. De utána élvezzük a látogatást."

Nem beszéltünk róla azóta. Soha nem említjük a kivégzést, vagy a temetést, vagy bármi más hasonlót. Nem akarom, hogy feladja a reményt. Még mindig kapaszkodunk a kis reménysugárba, ezért nem emlegetjük azt, ami közeledik. Hatalmas bizalmam van az ügyvédei iránt, és imádkozok a Mindenhatóhoz, hogy találjanak csak egyetlen indokot az ügyében, amely halasztást tesz lehetővé.

De minél jobban közeledik az idő, annál jobban nehezedik rám. Mindig én voltam a társaság lelke, imádtam szórakozni és szórakoztatni másokat, de teljesen megváltoztam. Elkerülöm a családot, a barátokat. Sehová sem járok.

Állandóan azt kérdezik, elmegyek-e majd végignézni a kivégzést. Anyaként, hogyan is NE mennék el? Nem hagyhatom, hogy a gyermekem nélkülem haljon meg. A természet ellen való, ha egy gyerek nem éli túl a szüleit. De ez nem egy hosszú betegség. Nem is egy váratlan, hirtelen autóbaleset. Végignézni, amint az egészséges felnőtt gyerekedet egy asztalhoz szíjazzák és vegyszerekkel pumpálják tele. És semmit sem tehetsz.

Megpróbálom elképzelni és átélni magamban, és arra gondolok: milyen lesz? Túl fogom élni? Voltak rémálmaim. Sikoltozva ébredtem. Állandóan azt mondom Paulnak: "Istenfélő emberek vagyunk. Az Örökkévaló bármit megtehet." De aggódok: amikor azon az asztalon fog feküdni, rám néz majd, és azt kérdezi: "Anya, hazudtál nekem?"

Amikor meglátogatom a halálsoron, nem érhetek hozzá, nem vigasztalhatom. Azt hallottam, hogy a kivégzés után a temetkezési intézetbe fogják küldeni. Meg szokták engedni (a hozzátartozóknak), hogy bemenj, amíg a (kivégzett fegyenc teste) még meleg. Ez lesz az első alkalom, amikor megérinthetem, több, mint tíz év óta.