Ride the dark side, search the Soulside!

Lélek szféra

Egyéb

Az úgynevezett Pro-Ana oldalak első generációja az ezredforduló utáni 1-2 évben jelent meg az Interneten. Ezek az oldalak még valódi önsegélyező közösségeket alkottak: anorexiásoknak, anorexiásoktól. Valójában ez volt a legelső alkalom, amikor az érintettek titkolózás és képmutatás nélkül írhattak, olvashattak erről a betegségről. Azonban a félreértések és visszaélések miatt túl nagy port kavart fel a jelenség - főként az USA-ban -, a legtöbb "első generációs" Pro-Ana honlapot már rég eltávolították a szolgáltatók a tárhelyekről. Némelyikük még fellelhető a webarchívumban. Igen, szánt szándékkal vagyok ilyen szadista, hogy nem linkelek semmit. Kutatgassatok önállóan, ha tényleg érdekel Benneteket a dolog. Nem érzem feladatomnak, hogy destruktív tippekre mutató linkeket osszak meg itt.


Sokan hibásan értelmezik a "Pro"-Ana fogalmát, ezért szörnyülködnek már a puszta tényen is, hogy ilyen site-ok egyáltalán léteznek. Ezek a naiv, tájékozatlan elemek azt képzelik ugyanis, hogy ezeken az oldalakon az anorexia népszerűsítése folyik. Kényelmes dolog annyira lustának lenni szellemileg, hogy nem mélyedünk bele a témába, de akkor sem szeretem ezt a tévhitet visszahallani. Az anorexiát ugyanis nem lehet "eltanulni" - a Pro-Ana oldalak eredetileg nem is "anorexia-tanfolyamnak" készültek, hanem afféle önsegítő csoportoknak, amelyeknek fő témája: hogyan lehet túlélni a poklot, amelyben nap mint nap létezünk?
A nyíltan Pro-Ana site-okon található tippek némelyike felháborítónak tűnhet egy kívülálló számára - de a véres valóság az, hogy ezen tippek nagy része sok esetben, sok anorexiás beteg számára még mindig a kisebbik rossznak számít.
Például, természetesen szörnyű ötletnek látszik, túlsúlyos emberek képeit nézegetni, abból a megfontolásból, hogy ez majd elundorítja a delikvenst az evéstől - viszont ha azt nézem, hogy ez esetleg több napra való extra önutálatnak, és az ezzel járó önbüntetés-önkárosítás rohamnak, vagy abszolút koplalásnak veheti elejét, akkor már más megvilágításba kerül a helyzet.
Tessék tudomásul venni: egy anorexiás agy másként működik, mint egy egészséges ember agya. Nálunk az étel nem egyszerűen csak étel, hanem a bűn, a bujaság, az elvetemültség, a restség - és még ki tudja, hány rossz dolog - anyagi manifesztációja; tehát mindenképpen olyasvalami, amit kerülni igyekszünk. Amennyiben nem sikerül leküzdeni ezt a kísértést, akkor önmagunkon állunk bosszút - akár több napos koplalással, akár indukált hányással, akár más önkárosítással. Amíg valaki lelkiekben nem készült fel arra, hogy meg akarjon gyógyulni, addig az ilyen site-ok akár életet is menthetnek - ezt saját tapasztalatból mondom. Nagyon jól jöhet, ha van egy olyan online közösség, ahol senki sem néz hülyének, akármit is élsz át. A külvilág ugyanis nem érti, mi zajlik le bennünk; rosszabb esetben elutasít, tagad, gúnyol, vagy erőnek erejével próbál megváltoztatni - még a segítségre tett, eredetileg jó szándékú kísérletek, próbálkozások is járhatnak éppen ellenkező eredménnyel. Ezzel a betegséggel rengeteg fájdalmas dolog jár együtt - és nemcsak a fizikai értelemben vett rossz közérzetről, fokozatos leépülésről beszélek. Az anorexia lelki értelemben is egy mindennapos gyötrelem: egyre jobban hozzásegít az elmagányosodáshoz, a tökéletes izolációhoz, ahol aztán teljesen átadhatod magadat az önutálatnak, és a még súlyosabb önpusztításnak.
"Miért csinálod ezt?", "Tönkreteszed magadat!", "Nem teheted meg ezt a családoddal/barátaiddal/férjeddel" - csupa-csupa olyan megjegyzés, amelyek bármilyen jóindulatúak is, valójában egy-egy újabb rúgást jelentenek az - amúgy is padlón lévő - önértékelésen. Hiszen a mindenáron való megfelelés vágya, a késztetés, hogy senkinek ne okozzunk kellemetlenséget, a legtöbb anorexiás esetében jelen van. Ha egész lelkünkkel úgy érezzük, hogy legjobban az éhezéssel felelhetünk meg, és a külvilágtól mégis azt a visszajelzést kapjuk: még az éhezéssel is rosszat teszünk mások számára - akkor természetes, hogy magunkba fordulunk, nem hagyjuk, hogy segítsenek rajtunk, vagy esetleg titkoljuk, hogy valójában mi mindenen megyünk keresztül a betegség eredményeként... Ha viszont akad egy olyan közösség, ahol megoszthatjuk a gondolatainkat, és megértésre találunk, ez számos esetben könnyebbséget ad. Sokan vagyunk, akik hosszú órákat töltöttünk már el azzal, hogy töprengtünk: vajon milyen érzés lehet normálisnak lenni? Mindez éppen olyan borzasztó, mint a betegség többi megnyilvánulása.
Tévhit, hogy az anorexiásoknak nincs betegségbelátásuk. Ha ez valóban így volna, akkor nem létezne Pro-Ana mozgalom - hiszen ha nem tudnánk, mi az, amiben "élünk" (már amennyire ezt életnek lehet nevezni... v.ö. nem feltétlenül nevezhető életnek az, ha valaki még nem halt meg), akkor nem is akarnánk erről beszélgetni fórumokon, csevegőszobákban.
A Pro-Ana közösségek tehát, észrevételeim szerint, azok számára lehetnek esetenként hasznosak, akik: a.) valóban anorexiások. Aki nem szenved evési zavarban, csak - tegyük fel - fogyni vágyik, jobb, ha nem nézeget ilyen oldalakat. Még bombabiztos fogyókúra tippekért sem! Gondolom, azért téved olyan sok fogyókúrázó a Pro-Ana oldalakra, mert azt gondolják: az anorexiások aztán igazán tudnak fogyókúrázni, tehát bőven van mit tanulni tőlük. Az igazság az: túlságosan jól tudunk fogyókúrázni, annyira jól, hogy az már önveszélyes, gyakran életveszélyes is. Aki valóban anorexiás, annak nincsen szüksége további fogyási tippekre - a betegség éppen elég erős kontrollt gyakorol felette ahhoz, hogy tapasztalatból tudja: jobban jár, ha "nem ellenkezik." Mindannyian azt szeretnénk, ha mások, az ép lelkű emberek ezt nem tanulnák el tőlünk. Akárhány sorstárssal beszéltem erről, mindannyian egybehangzóan állították: senkinek nem kívánnák, hogy ilyen "életet" kelljen élniük. b.) tisztában vannak azzal, hogy probléma áll fenn. Aki éhezteti magát, ám mégis úgy érzi, tökéletesen elégedett az életével jelenleg (más kérdés, mi lesz ugyanerről a véleménye néhány hónap múlva, amikor már kezdi a leépülés jeleit mutatni...), annak egyáltalán nem ajánlom a Pro-Ana oldalak látogatását - mégpedig azért nem, mert így újabb és újabb önigazolásokat találhat arra: "igen, ezt így kell! Jó úton járok!" Ezzel szemben, aki tudatában van azzal, hogy beteges, amit művel önmagával - annak, egy bizonyos határig jót is tesz, ha látja, nincs egyedül a problémájával. Ez rengeteg izolációs félelmet old, a többi között azt is, amelynek témája ez: "még egy ekkora szánalmas idióta nincs a világon, mint én." c.) lelkileg még nem készültek fel arra, hogy kigyógyuljanak ebből. Két különböző dolog: ésszel belátni, hogy valami itt egyáltalán nincs rendben - illetve, lelkiekben összeszedni magunkat annyira, hogy képesek legyünk változtatni a helyzetünkön.

Természetesen nincs két egyforma közösség! Akadnak beteges mentalitású, szélsőségesen "éhezés-párti" társaságok, akik gyakorlatilag egymás eszeveszett szokásaiból merítenek önigazolást a saját önpusztításukra - és léteznek nagyjából józannak tekinthető önsegélyező csoportok is! Előfordul, hogy egy intelligensebb Pro-Ana közösségben megpróbálják jobb belátásra téríteni azt, aki már túlzásba vinné az éhezést; ha valaki büszkélkedve mutat képeket törékeny, éhezéstől elgyötört testéről, akkor megtörténik, hogy éppen a többi fórumozó szól rá az illetőre: "már tényleg nem kellene tovább fogynod, legalább egy kis zöldfélét kapjál be minden nap!" Ez az előnye annak, hogy az anorexiások mások testét nagyon jól meg tudják ítélni. Emellé egy hasonló sorsú emberekből álló közösségtől az ember könnyebben fogadja el a segítő szándékot, mint a tudatlan kívülállóktól.
Tudni kell azonban, hogy az utóbbi néhány évben - már a magyar weben is - fellelhetőek olyan oldalak, amelyeknek készítői valójában nem szenvednek ebben a betegségben, hanem csak mindenre elszántan fogyókúráznak, mindenáron anorexiásak "akarnak" lenni. Ez egy rendkívül szomorú jelenség, és mindenki, aki valaha is valóban szenvedett evési zavarban, egyformán elkeserítőnek találja ezt. A legrosszabb ellenségemnek sem kívánnám ezeket a borzalmakat, viszont itt van ez a sok naiv kislány, akik követendő példának tekintik mindazt a szörnyűséget, amelytől olyan nehéz megszabadulni. Hol vannak ilyenkor a megértő, támogató szülők, tanárok? Nemcsak azt találom szörnyűnek, hogy normális, egészséges fiatal lányok minden ok nélkül fogyókúráznak, és példaképnek tekintik az igazi anorexiásokat. Ennél még szörnyűbb mindaz, ami idáig juttatja őket! Nincs semmi, amiért élniük érdemes lenne? Annyira nem törődnek velük a szüleik, hogy kénytelenek ezen a szinten foglalkozni önmagukkal? Semmi sem érdekli őket az alakjukon kívül? Semmi nincs, amiben jónak érezhetnék magukat? Nincs valami hasznos, örömteli hobbijuk? Nincsenek barátaik, akikkel valóban jó élményeket élhetnének át együtt, akikkel sok közös témájuk lenne, az üres, felszínes "mi a trendi" kérdéskör helyett?
Részben érthető okokból, néhány kívülálló annyira borzasztónak találja ezt a Pro-Ana őrületet, hogy szívük szerint betiltatnák az összes ilyen témájú oldalt. A probléma azonban másutt rejlik: az önértékelési zavarokat - amelyek végső soron az anorexia felé taszítják az embert - sajnos nem lehet betiltani! A cenzúra tehát semmiképpen sem jelenthet jó megoldást.
Viszont, tudni kell: a Pro-Ana oldalaknak megvan az a reális veszélyük, hogy legitimizálják a beteges viselkedést. Amennyiben az egész közösségnek az a hozzáállása, hogy "nem akarok meggyógyulni", akkor ez éppen arra bátoríthatja az egyes tagokat, hogy a világért se változtassanak pozitív irányban!
Még réges-régen, amikor magyar Pro-Ana nem is volt, megjelent a velvet.hu-n egy beszélgetés egy anorexiás lánnyal. Ezt a riportot érdemesnek tartom elolvasni, több indokból is tanulságos - itt van az archivált változata. Azért éppen itt linkelem, mert ez a lány is így vélekedett az interjúban: "Valójában ez igen rossz módszer, hogy összezárják az evési zavarral rendelkező lányokat, minden rosszaságot eltanulnak egymástól, és nagy mértékben hátráltatja a gyógyulást, aki nem akar meggyógyulni, "magával rántja" a többit."
Teljes mértékben egyetértek ezekkel a gondolatokkal.<br Nos, éppen ugyanezek a veszélyek állnak fenn akkor is, ha evési zavarosok - főként, akik nem akarnak meggyógyulni - "vannak összezárva" online. Részint beindul az önigazolások gyártása és cseréje - a többiek is ezt csinálják, vagy talán még durvább dolgokat is csinálnak -, részint elmélyíti a szeparációt a helyzet: t.i. vannak a Normális Emberek (tm) (c), akik úgysem értik, és nem is éri meg megpróbálni kommunikálni velük; és vagyunk mi, akik támogatjuk egymást. Mert a külvilág bezzeg nem.
Az ilyen jellegű site-okon olvasható jelmondatok, motiváló szövegek annyira felkavartak - és éppen azért kavartak fel, mert súlyosan evési zavaros vagyok, nekem éppenhogy nincs szükségem motivációra annak érdekében, hogy hülyeségeket csináljak; A félreértések eloszlatása érdekében összeállítottam egy kis glosszáriumot a Pro-Ana zsargon leggyakoribb kifejezéseiről.
Ana: a rajongva utált, imádva gyűlölt betegség, anorexia nervosa. Súlyos tévedés azt gondolni, hogy a betegséget "istennőként" imádnánk; tény, hogy sok szempontból olyan, mintha a betegségnek személyisége volna, de aki valóban megtapasztalta, az inkább démoni megszállottságként írja le, mintsem bármiféle "istennő"-ként.
Mia: bulimia nervosa, farkaséhség, ökörétvágy... Kényszeres falásrohamok váltakozása indukált hányással, erős hashajtók beszedésével, túlzásba vitt testi megterheléssel.
wannarexic: így nevezzük azokat a - többnyire tizenéves - fiatalokat, akik ugyan nem tekinthetőek anorexiásnak, viszont minden erejüket latba vetve megpróbálják utánozni az igazi anorexiás viselkedési sémákat. Néha kétségbeejtő vagy bosszantó szövegeket, máskor szívszorító dolgokat lehet olvasni ezektől a lányoktól. Amikor ilyesmit olvasok a fórumokon: "segítsetek, hogyan álljam meg, hogy ne egyek semmit délután ötig?", szívem szerint rákiabálnék a hozzászólóra: "örülj neki, hogy nem vagy anorexiás, örülj neki, hogy képes vagy normális ember módjára enni! Miért vágysz arra a pokolra, amelyben mi élünk?" A másik "kedvencem" ez a fajta típusszöveg: "Igyekszem megállni, hogy 800 kalória alatt maradjak, és ha ez nem sikerül, akkor leírom 50-szer, hogy falánk vagyok." Tudni kell ugyanis, hogy egy valódi anorexiásnál ugyanez például így nézhet ki: "MUSZÁJ, hogy megálljam napi 400 kalória alatt, máskülönben nem tudok ellenállni a kényszernek, hogy összevagdossam magamat, és/vagy addig üssem magamat, amíg a fájdalomtól émelyegni kezdek, és/vagy a következő 2-3 napban kétszer annyit tornázzak, mint amennyit egyébként szoktam."
A wannarexiásokról megoszlanak a vélemények.
Van, aki szerint már az is a betegség első jele, ha valaki anorexiás "akar" lenni. Ebben is van némi igazság, hiszen egészéges, ép értékítélettel rendelkező ember nem tekintheti példaképnek azokat, akik módszeres alapossággal betegre fogyókúrázzák magukat. Véleményem szerint a wannarexiás típusú egyének - testi, lelki és szellemi értelemben véve is - önállótlanabbak a kelleténél, és láthatóan azért tekintenek (hibás) példaképként az önéheztető lányokra, mert csak a megszerzett kontrollt látják és csodálják. Azt már nem veszik észre: ez a kontroll nem olyasvalami, amit önszántunkból "gyakorlunk" - még ha első ránézésre ez a benyomás is ébred a szemlélőben -, hanem olyasmi, ami "felettünk" áll, és túl elesettnek érezzük magunkat ahhoz, hogy ellentmondjunk neki.
thinspo, thinspiration: ezt a kifejezést mostanában "fogyihlet"-ként látom fordítani. Lényege: nádszálvékony hírességek, főként fotómodellek képeit nézegetik, hogy ebből merítsenek erőt az éhezéshez. Valójában ez egy nagyon rossz módszer, rendkívül aláássa az önbecsülést. Amikor "thinspo gallery"-ket (magyarul: fogyihlet képgyűjteményeket) nézeget az ember, tudat alatt nagyjából ez zajlik le benne:

"Ezek a lányok ugyanúgy éheznek, mint én, és a képeik ott virítanak a legmenőbb magazinok címlapján.
Én is éhezek, pontosan úgy, mint ők, és mégsincsenek a képeim a menő magazinok címoldalain. Akkor tehát... biztosan értéktelenebb vagyok, mint ők, és akár éhen is halhatok, akkor sem leszek ilyen gyönyörű."



Egyébként az is probléma a thinspo gallerykkel, hogy idővel már "nem tud újat mondani" a korábban összegyűjtött képgyűjtemény, egyre extrémebb eseteket lát az ember megfelelően "követésre méltónak"... amíg végül már az egyetlen méltó thinspo-nak a Kaszást látja az ember. (Mármint nem a Bergmann-filmben, hanem a Korongvilág-regényekben szereplő Kaszást.)
Oppdatering: amikor 2012-ben ezt írtam, akkor még keserű iróniának éltem meg - befelé és kifelé is - ezeket a sorokat. Amikor nemrég - valamikor 2015...2016 fordulóján - utánanéztem a témának, láttam, hogy némely trendi proana tyúkok már bonespo-ban is gondolkoznak. Az erről szóló gondolataimat privátban szívesen kifejtem, ha valakit érdekel, de páblikba nem kívánkoznak, mert még egy ilyen durva témájú website-on is szalonképtelennek találom.
reverse thinspo, fújspo: egy másik közkedvelt énkép-romboló módszer. Éppen az ellentettje annak, ami az előző pontban szerepel: kórosan túlsúlyos nők képeit nézegetve rettentjük el magunkat az evéstől. "Ugye, nem akarsz ilyen lenni?" Ez kiváltképp akkor számít nagyon önpusztító magatartásnak, ha már erősen ki van éhezve valaki: egy valódi anorexiás számára ez rendkívül durva lelki önkínzás, az önészlelésben fennálló hibát erősíti, stabilizálja.
fast: szigorú böjt, folyadékdiéta. Előfordulnak extrém súlyos esetek, amikor az illető egy egész hétig, vagy esetleg még hosszabb ideig egyáltalán semmit sem eszik. A tapasztalat szerint a több napos "fastok" után rendszerint falásroham, esetleg indukált hányás is következik. (Esetleg kórházi kezelés. Esetleg mindkettő.)
ételpornó: újabb jellemző módszer a lelki önkínzásra. Ebbe a fogalomba tulajdonképpen minden olyan tevékenység (pótcselekvés) beletartozik, amellyel az ember az étel iránti kínzó vágyakozását igyekszik enyhíteni. Ételreceptek gyűjtése, ínycsiklandó, gusztusos ételek képeinek nézegetése, egészen addig, amíg az érzett vágyakozást már undorrá alakítja a beteg lelkivilág. Egyébként érdemes tudni: nagyon sok anorexiás éppen azért vállal munkát, teszem azt, cukrászdában, pékségben, pizzériában, hogy a napi ételpornó adagja meglegyen. (Rendkívül sok "sikerélményt" ad egy anorexiásnak az, ha egész nap ételek közvetlen közelében van és mégsem eszik. Kérlek, vegyétek figyelembe, hogy még"normális" emberekkel is megtörténik, hogy néhány hónapnyi munka után egy fagyizóban, már rá sem tudnak nézni az édességre. Anorexiások esetében ez "remekül" hozzájárul a betegség stabilizálásához.)
binge: habzsolás, zabálás, kontroll nélküli evés. "Binge" és "binge" között nagy különbségek lehetnek, hiszen egy anorexiás számára már egy kis tál saláta és néhány szelet fogyókúrás kétszersült is királyi lakomának tűnik. Egy atípusos számára egy normális étkezés is habzsolásrohamnak tűnik. Egy súlyos bulimiás vagy kényszerevő számára viszont nem feltétlenül hat evésrohamnak még az sem, amiről már bárki más azt mondaná: "kegyetlenül bezabáltam!"
Időnként még a legmegszállottabb anorexiásokban is fel szokott támadni a késztetés, hogy lázadjanak a kényszer ellen, és ez evésrohamot eredményezhet.