Ride the dark side, search the Soulside!

Lélek szféra

Egyéb

A szerk. megj.: Ha valamilyen narcizmus-témájú keresőkifejezéssel jutottál ide, akkor ajánlom, hogy kukkantsd meg ennek az összetett cikknek a többi részét is, az összefoglalót itt találhatod meg! Az eredetit egyébként Rune Fardal írta, és a fordítás az ő hozzájárulásával készült.

A szégyen fogalma a következőképpen határozható meg: az alkalmatlanság megélésére adott affektív és érzelmi válasz, amelyet azon idegi struktúrák ingerlése hozza elő, amelyek az arra vonatkozó észlelésünket tartalmazzák, hogy kik vagyunk—az önészlelésünkre, a Selbst-re vonatkozó információkat.

.
Affektív válasz: az akarattól függetlenül megtörténő reakciókat jelenti—mint például az elvörösödés, izzadás, heves szívverés és hasonlóak. Ezek hátterében az autonóm idegrendszer áll, amely a szervezte belső szerveit kontrollálja.

Az érzelmi válasz ezzel szemben a kognitív, tudatosított élménnyel áll kapcsolatban, amely arról ad véleményt, hogy hogyan érezzük magunkat. Az affektív és az érzelmi reakciók kölcsönösen befolyásolják egymást.
Figyelem! Ha ilyen affektív jeleket észlelsz önmagadon, ez EGYÁLTALÁN NEM jelent egyet egyértelműen azzal, hogy narcisztikus jellegű személyiségkárosodásban szenvednél! Ez a magyarázat itt csak a problémakör érthetővé tétele érdekében szerepel itt. Ha arra gyanakszol, hogy bármilyen fajta személyiségzavarban/személyiségkárosodásban szenvednél, akkor keress fel egy orvost vagy pszichológust.

Más szavakkal: a szégyen tapasztalata egy védekező mechanizmus, amely az alkalmatlanság, alávetettség megtapasztalása, vagy a társadalmi szabályok megsértése esetében alakul ki. A “nem vagyok megfelelő, nem vagyok alkalmas” élménye viszont változást okoz azokban az idegi szinapszisokban, amelyek adott szituációban a “kellemesen érzem magamat” benyomását alakítják ki.
Mérsékelt mennyiségben ez az élmény hasznos—mégpedig arra hasznos, hogy a társadalmi normákat betartsuk egy adott kulturális közegben: a szégyenérzet visszatart bennünket attól, hogy megtörjük a szabályokat. (Tehát—jó esetben—nem azért nem lopunk, mert ha elkapnak bennünket, akkor büntetőeljárást foganatosítanak velünk szemben—hanem azért, mert ez az egészséges szintű szégyenérzet visszatart attól, hogy elvegyük azt, amit nem adtak nekünk.—A ford.) Probléma akkor áll fenn, amikor ez az érzés túlságosan dominánssá válik—mint a narcisztikusok esetében -, vagy éppen ellenkezőleg, teljes mértékben hiányzik—mint a pszichopaták esetében.

Ezek az idegi struktúrák feltételezhetően velünk születettek, de a minőségük, illetve a más idegsejtekkel létesített kapcsolatuk, szinapszisuk minősége és mennyisége a közeli gondozó személyekkel létrejövő szociális interakciók során alakul ki a kisgyermekkorban. Ezen struktúrák minőségét ezért az befolyásolja a legerősebben, hogy a gyermekkel közvetlen kapcsolatban lévő felnőtt mennyire képes visszatükrözni a gyermek igényeit. Annál a gyermeknél, akinek lehetősége van megtapasztalni a megerősítést önmagáról; aki átéli a korának megfelelő szinten az “ura vagyok a helyzetnek” érzést—ezek az idegi struktúrák aktiválódnak, és a korának megfelelő szinten képes lesz az érett viselkedésre.

Amennyiben ezen idegsejtek egymáshoz való viszonyában—szinaptikus rés, feszültségek, apámkínja—egyensúlyzavar áll fenn, ez a szégyen affektív érzéséhez vezet. Ezeket az affektív élményeket fiziológiás és fizikai érzéseken keresztül tudatosítjuk magunkban.
A szégyen akkor áll fenn, amikor negatív irányú eltérés merül fel egy belső “Selbst-standard”-hoz képest, az “énideál”-hoz képest, másokkal való kapcsolatban—külső és belső tárgyhoz való viszonyban. (Szégyellhetjük magunkat valaki előtt konkrétan, de ha valaki, egy személy belső figurává válik, akkor előtte is szégyellhetjük magunkat. Például: “Úristen, mit szólna ehhez szegény jó nagymamám, ha még élne és láthatná ezt?…”)
A narcisztikusokra jellemző patológiás formában ezek a Selbst-standardot meghatározó neuroncuccok abnormálisan sérülékenyek, vagy abnormálisan alulfejlettek. Egy ilyen rendellenesen sebezhető vagy csökevényes Selbst viszont, egy sor pszichológiai védekező mechanizmuson keresztül, meg fogja kísérelni, hogy a külvilág felé kiemelkedően jól működőnek állítsa be önmagát, többek között a reakciókészségben is. Erre alapozódik a hamis énkép! A narcisztikus személy kifelé mutatott maszkja éppen az ellentettjét mutatja annak, ami belül van.

A kutatások azt mutatják, hogy az empátia és a szégyen negatív korrelációban állnak egymással. A magas szégyenérzet csekély empátiához vezet. A szégyen a saját alkalmatlanságunk átélését jelenti—és ebben az állapotban nem, vagy csak elégtelenül tudjuk mások érzéseibe beleélni magunkat. Innen származik a közismert mondás, mely szerint “aki önmagát nem szereti, az másokat sem tud szeretni.” Aki átélte már a szégyent a maga teljességében, az tudja, hogy ebben az affektív állapotban az ember kizárólag a saját megszégyenültségére képes összpontosítani, nincs kapacitása arra, hogy másokra is gondoljon. A szégyen így aztán az egyik legnagyobb sérülés, amelyet egy emberi lény egyáltalán átélhet. (Eltávolít, izolál, elszigetel másoktól—A ford.) Ez az állapot blokkol minden más érzelmet és kognitív folyamatot.
A—minden esetben nagy szenvedéssel járó—szégyent az egyénre jellemző védelmi folyamatok valamelyike (vagy közülük több is) teszi elviselhetővé—agresszió, depresszió, nagyzás, arrogancia és így tovább.

A narcisztikus emberek alapvető problémája a szégyen.
A tény, hogy nagyon alacsony toleranciát mutatnak a szégyenérzetre—és nagyon könnyen felszínre kerül bennük ez az érzés -, azzal jár együtt: extrém kevés hajlandóságuk van az empátiára. A megszégyenülésre adott pszichés válaszuk és védekező reakciójuk abban áll, hogy a szégyenérzetet sakkban tartsák. Ehhez használják fel minden belső erőforrásukat és pszichés energiájukat. Ezt kivitelezik többek között a reakciókészség által is—éppen az ellenkezőjét mutatják annak, amik illetve akik valójában. A saját szégyenteljesnek ítélt mivoltukat másokra vetítik ki, és projektív identifikáción keresztül érik el, hogy a másik ember tűnjön fel olyan színben, mint amilyen színben maga a narcisztikus tűnne fel (saját maga és a külvilág előtt is), amennyiben őszinte lenne önmagához.
A narcisztikus ember önészlelése és valóságészlelése hasításokkal terhelt: a dolgok vagy feketék, vagy fehérek,. Kizárólag vagy-vagy relációt tudnak csak elképzelni. Képtelenek egyszerre két, egymásnak ellentmondó affektív állapotot befogadni és elviselni. Képtelenek belátni vagy tudomásul venni, hogy valaki egy bizonyos területen nagyon jó lehet, míg egy másik területen gyengébb. A valóság az ő számukra mindig egyértelmű, globális, általános kell hogy legyen: “vagy velem, vagy ellenem”.

Kényszerét érzik annak, hogy lehasítsák és távoltartsák mindazt, amit traumatizálónak élnének meg; a “jót” és a “gonoszat” éles hasítással különítik el. A világ csak feketéből és fehérből áll, normális árnyalatok nélkül. Más embereket ugyanígy vagy teljesen idealizálnak és felmagasztalnak, vagy a megtestesült gonoszt vélik látni bennük—akármi is történik, tegyen a másik személy bármit is, a narcisztikus ezt az illető egész személyére véli alkalmazni. (A ford. megj.: narcisztikus szülőknél már- már közhelyszámba megy, hogy van—legalább egy—”kedvencke” gyerekük, aki mindenért, amit tesz, csak elismerést kap, és a narcisztikus szülő mindig talál neki mentséget a kifogásolható viselkedéséért; és van—legalább egy—”bűnbak” gyerekük, akinek a legkisebb elismerésért is vért kell izzadnia, és akinek a hibáira, kudarcaira nincs bocsánat.)

A narcisztikus szülő a szégyent, amelyet a kisgyermekbe plántált (többé-kevésbé tudatosan), az irányítás, jobban mondva idomítás eszközévé teszi, úgyhogy a gyermek önállósodása akadályoztatva lesz. Egy narcisztikus szülőnek nincs igazi autonómiája, és ezért fél attól, hogy a gyermeke függetlenné válik. Egy önálló, autonóm gyermek fenyegetést jelent a narcisztikus igényei számára. A gyermek a narcisztikus szülő meghosszabbítása, kiterjesztése, a tárgy, amelybe a narcisztikus szülő “beleinvesztálja” önmagát (covert narcisztikus.) A narcisztikus szülő számára a szakítás lehetetlen, mert ezáltal ténylegesen önmagának egy részét veszítené el… de ugyanígy lehetetlen a gyermek számára is, hogy függetlenné váljon, mert a szégyennel nagyon hatékonyan lehet terrorizálni és fenyegetni a gyereket. A gyermek ezen kívül még az “anya otthagy, ha rossz vagyok” fenyegetés miatt is szoronghat.

“Anyukám az egyetlen, aki képes kibillenteni az érzelmi egyensúlyomból”—Breivik az édesanyját az “Achilles-sarkaként” említette, aki megtagadott minden felvilágosítást arról, hogy valójában mit művelt Breivikkel.
Ez a narcisztikus személyiségzavar magja: az ilyen szülők olyan erősen kötik magukhoz a gyermeket, hogy az képtelen függetlenné válni. Az anya viselkedéséről beszélni, olyan szégyent kelt a gyermekben automatikusan, hogy ezért blokkolja az információkat. (Mármint a gyerek.) A szégyen ilyen esetekben annak következményeként jön létre, hogy az ilyen gyermekek azt a hiedelmet sajátították el: a szüleiket ők viszik a vállukon, és nem hagyhatják őket cserben. Itt lép be a szégyen fogalma. A gyermek a beteg pszichéjű felnőttel alakít ki kötődést, egy olyan függőséget, amely azt az érzést teremti: “ha nem teljesítem anya elvárásait, az azt jelenti, hogy cserbenhagytam!” A fájdalmakkal teli, meggyötört énrész lehasad a tudatos énről az ilyen gyermekek esetében; nem tudnak arról beszélni, ami nehéz a számukra—és egyedül maradnak a rájuk zúduló szégyenérzettel.

Breivik nem tudott mit kezdeni az anyja cserbenhagyásának érzésével, és kiszorította azt a tudatából.
Kívülről nézve minden szép és jó volt a gyerekkorában—állítása szerint is. Ekkor viszont felmerül a kérdés: miért nem tudott érdemben mesélni arról, mi állítólag annyira csodálatosan jó volt?
Éppen ez a paradoxon: az ilyen gyermekek rendszerint még nagy korukban is azt állítják, hogy milyen jó volt nekik—miközben állandóan gátolva vannak abban, hogy beszéljenek erről a “nagyon jó gyerekkorról”. Ez gyakorlatilag hasítás. A fájdalmas dolgok leszakadnak és “elfelejtésre” kerülnek, a szép-jó dolgok pedig megmaradnak tudatosnak. Ezért számolhatott be Breivik egy “nagyszerű gyerekkorról”, miközben minden objektív feltételezés szerint durva érzelmi elhanyagolásról lehetett szó. A szakértők által írt dokumentációkból tudjuk: amikor Breivik kisgyerek volt, a gyámügyiek azt a javaslatot tették, hogy távolítsák el az anyja közeléből. Az apja is megpróbált közbelépni, de félre lett állítva.

A narcisztikus szülő/nevelő identitása a gyermek eredményeinek függvénye! A felnőtt igényli a visszajelzést a gyermek sikereiben.
Ennek az a következménye lesz, hogy az ilyen gyerekeknek nincsen saját életük, amelyet önmaguknak élhetnének—az ilyen gyerekek gondolatait és viselkedését a narcisztikus felnőtt tökéletességre törekvése sajátítja ki! Az ilyen gyerekek önészlelése, énképe súlyosan károsodik. Ha kérdezik őket, azt válaszolják, hogy nagyon jól érzik magukat, egészen addig, amíg rá nem kérdezünk valamire, amiről nehéz beszélni—ilyenkor összetörnek.

Hogyan néz ki ez a gyakorlatban? A gyereket például arra kényszerítik (direkt vagy indirekt módon), hogy ne azt a pályát válassza, amelyet tulajdonképpen szeretne, hanem azt, amelyet narcisztikus szülője képzel el a számára.

Példa. NN kényszerítve érezte magát arra, hogy az anyja elvárásai szerint ápolónő legyen—annak ellenére, hogy ő maga bankban szeretett volna dolgozni. Az ápolónőképző elvégzése után azonban képtelen volt a szakmájában helytállni (más szóval: teljesíteni az anyja elvárásait), és súlyos depresszióban kezdett el szenvedni. Még gyerekkorában fejlődött ki benne a negatív énkép és rossz önértékelés.

NN-nek, amikor gyermekei születtek, velük kapcsolatban ugyanezt a narcisztikus igény-és elvárásrendszert vitte tovább, amelyet ő maga tapasztalt. Annak kellett mindig történnie, amit ő akart, a legcsekélyebb ellentmondást vagy hiányosságot sem viselte el—máskülönben a gyerekek ki voltak téve NN fenyegetéseinek (öngyilkossággal, vagy azzal, hogy “anya itthagy bennünket és messzire utazik el!”)
A válás után NN saját gyerekei voltak azok, akiknek ki kellett elégíteniük NN narcisztikus igényeit—éppen úgy, ahogyan annak idején NN kényszerült a saját anyja narcisztikus szükségleteinek fedezésére. NN gyermeke mostanra egy életre szóló károsodásokat szenvedett el: az anyja irreális követelményeiből származó állandó stressz eredményeként diabetes I. fejlődött ki nála.
A gyermekek apja megpróbálta elperelni a gyerekeket, de ugyanúgy, ahogyan Christoffer apja (lásd a Christoffer-esetet) és Breivik apja is, ki lett iktatva a rendszerből.

A gyámhatóságok, az igazságügyi szakértők és jogászok tudása súlyos hiányosságokat mutat az ilyen “tökéletes” szülőkkel kapcsolatban, és hivatalosan járulnak hozzá ahhoz, hogy NN tovább rombolja a gyerekeit—ahelyett, hogy abban segítenének, hogy a gyerekek biztonságban lehessenek.
Ezért keltenek a narcisztikus szülők gyermekei gyakran olyan benyomást, hogy minden tökéletesen rendben van—miközben erőszakra és túlkapásokra utaló objektív információ található a háttérben. A pszichológusok gyakran írják le így: “a gyermek elzárkózik”, amikor a beszélgetésekben arra terelődik a szó, ami nem olyan tökéletes. A szakemberek ezeken a tüneteken keresztül írják le a súlyos szégyen és megszégyenültség érzését… miközben valójában nem értik, mi az, amiről ők maguk írtak szakértői jelentést. Ez az ismeret a gyámügyiek, a megbízott szakértők és a jogászok esetében gyakran hiányzik, és így a várható következményeket sem ismerik.

Egy bizonyos szintű pozitív visszatükrözés más személyektől—elismerés és dicséret formájában—szükséges a gyermekkorban, illetve a felnövés alatt, annak érdekében, hogy az ebernek megfelelő biztonságérzete és önértékelése alakulhasson ki.
Amikor éppen ennek az ellentettje történik—vagyis: éppen a gyerek az, akinek a felnőtt számára visszajelzéssel és dicsérettel kell szolgálnia, sérülést szenved a gyermek lelki fejlődésében a kötődés, a biztonságérzet és önértékelés. A gyermek igényei—amelyekre abból az indokból volna szüksége, mert még kicsi, és nem volt még esélye megtanulnia, hogy mihez tartsa magát, hogyan viselkedjen—A ford. - nem elégülnek ki, alávetett pozícióba kerül a felnőtthöz képest—értsd: egészségtelen erősségű függőségbe kerül, amely messze túlmutat a gyermeki dependenciaigényen—és a felnőtt érzelmi háttértárává válik (erre használják az angol irodalomban a “narcissistic supply” kifejezést. Komolyan, a vendégem egy sörre az, aki ennek a terminusnak egy jó fordításával képes szolgálni akár magyarul, akár norvégul/dánul!— A ford.) Ez a függőség ugyanazon a működési sémán alapszik, mint az alkoholfüggőség, a drogfüggőség és az evési zavarok is. A gyermek egy állandó nyomást, késztetést él át abban az irányban, hogy a felnőtt narcisztikus igényeit kielégítse—ennek olyan erős hatása lesz, hogy ez megzavarja a gyermek viselkedését. Ezt használja a felnőtt arra, hogy “dróton rángassa” a gyermeket.

Az a gyermek, aki megpróbál kitörni ebből az érzelmi fogságból, rendszerint direkt vagy indirekt formában büntetést szenved el (fizikai erőszak, vagy érzelmi zsarolások.) “Ha nem fogadsz szót, öngyilkos leszek”—a legdurvább fenyegetés, amellyel szemben a gyermek tehetetlen. (Igazán dörzsölt narcisztikus szülő a “Nem haragszom, csak rosszul esett” szöveget is hasonló hatékonysággal használja bűntudatkeltésre—A ford.)

Az ilyen gyermekek komoly—ám nehezen észrevehető—sérüléseket szenvednek el, amelyek depressziót, szorongást és személyiségzavarokat eredményeznek. A környezet számára mindez észrevétlenül zajlik, mert a szülő által kivetített szégyenérzetet, a saját lerombolt énképét a gyermek túlkompenzálja a külvilág felé. (Ismerjük a mindig mosolygós, a felnőtteknek soha ellent nem mondó “jó gyereket”, akit a boldogság megjátszására idomítottak be…) Sokszor maga a szülő tetszeleg az áldozat szerepében, ezért a külvilág őt fogja igazolni.

A gyermek—a lelki manipuláció eredményeképpen—abban a hiedelemben él, hogy ő a felnőtt segítője vagy védelmezője egy külső ellenséggel—sokszor a másik, pszichésen egészségesebb szülővel—szemben. Sajnos ez a “külső ellenség” (akár a másik szülő, akár az iskola, akár valaki vagy valami más—A ford.) rendszerint nem más, mint a pszichésen sérült szülő saját magáról alkotott és kivetített képe! Az, aki mindenkiben démonokat lát, rendszerint a saját, belső démonait véli visszatükröződve látni másokban. Ez a fajta projektív identifikáció azt eredményezi, hogy éppen a normálisabb szülő tűnik fel a legrosszabb fényben, mint gyermeknevelésre alkalmatlan.

Az ilyen gyermekek mindent meg szoktak tenni azért, hogy tökéletes látszatot keltsenek, és kérdésre mindig azt válaszolják, hogy nagyon jól érzik magukat és fantasztikus szüleik vannak. Stockholm-szindróma a gyakorlatban. A gyermek a bántalmazóját megvédi a külvilág előtt.
Extrém súlyos esetekben ez a stressz szomatikus tüneteket is előidézhet. A krónikus stressz tönkreteheti a gyermek természetes immunitását is. Ismerünk olyan esetet, ahol a stresszhormonok állandó magas koncentrációja a gyermekben ahhoz vezetett, hogy az inzulintermelés leállt, és a gyermek életre szóló cukorbetegséget szerzett be. Ám ismerünk hasonló előzményű és hátterű hippocampus sérüléseket, amelynek következményei lehetnek: koncentrálásban való nehézség, problémák a hosszú vagy rövid távú memóriával, illetve a logikus gondolkozással (rossz matekjegyek.) Végső és legkülső formájú következményként a gyermek maga is narcisztikus viselkedésformákat mutat.

Az ilyen gyermekeken, ha megpróbálunk segíteni, vagy rávenni őket, hogy beszéljenek a problémáikról, azonnal a pszichésen sérült szülőt veszik védelmükbe. Az amiatti félelmük, hogy ha kritizálják a szüleiket, akkor elveszítik őket (”elvesznek anyától, ha rosszat mondok róla”, vagy “anya megöli magát, ha árulkodok rá”), meggátolja őket abban, hogy egy külső személyben bízni legyenek képesek. Az, hogy “nem bírnak beszélni róla”, egyértelmű jele annak, hogy valami rendkívül rosszul működik a gyermek mindennapjaiban. A pszichológusok beleírhatják a jellemzésbe, hogy “a gyermek elzárkózó”, de ezzel semmit sem segítenek a gyermeken. A tapasztalat szerint sok szakértő egyszerűen semmit nem ért meg a narcisztikus viselkedés dinamikájából! Nyilvánvaló, hogy az ilyen gyermekek nincsenek biztonságban, nyilvánvaló, hogy a gondviselőikkel nem egészséges és jó a kötődésük. Az ilyen gyermekek súlyos krízisben vannak.
Emlékszek még a pszichológusra, aki a Gulating-ügyben érthetően előadta, hogy a gyermeket az anyjától fenyegeti a legnagyobb veszély. A gyermekelhelyezési bizottság viszont figyelmen kívül hagyta az egész pszichológusi szakvéleményt, egy szakképzetlen szociális munkás javára. Egy gyermek, aki a—külvilág számára tökéletesnek tűnő—szüleivel való mindennapjairól nem számol be, rendkívül ártalmas körülmények között él.