Ride the dark side,
search the Soulside!

Na jó, megkegyelmezek. Mégsem lesz reset account, hátha szüksége van valakinek az anyagokra.

A Kaja Bordevich Ballo-tragédiával kapcsolatos gondolataim

A magyar nyelvű médiában nem láttam említést erről a sztoriról. Mivel a tragédia több vonatkozása is eltalált valamit bennem, illetve a személyes élményanyagomban, s főként: mivel a történet nagyon tanulságos, ha szépnek nem is lehetne nevezni; ezért elhatároztam - hosszas dilemmázás után -, hogy megírom a Kaja Bordevich Ballo-tragédiáról a gondolataimat.
(Ha másért nem, hát azért, mert máig lelkifurdalás él bennem amiatt, hogy az én tragédiámról nem számolhatnak be sehol... mármint, ha tragédiának lehetne egyáltalán tekinteni, ha garantált lenne, hogy egyetlen website-om sem fog frissülni, soha többé. Kétlem.)

Azt szeretném ebben a cikkben bemutatni: a tünetmentesség nem jelent egyet az egyértelmű gyógyulással. A "szakszerű segítség" - amelyre egyes szülők oly kényelmesen szeretik hárítani a felelősséget - nem garantálja az egyértelmű gyógyulást.

A sajátélmény-anyagomat szemléltetésképpen használom fel itt: tünetmentes vagyok, de nem gyógyult. Mint egy száraz alkoholbeteg, aki pillanatnyilag épp évek óta nem iszik (de elvileg bármikor elkaphatja a gépszíjés visszaeshet), én is egy száraz restriktív vagyok, aki pillanatnyilag épp nem ételabúzussal jelöli ki határait (de megtörtént már néhányszor, hogy stresszre visszaeséssel reagáltam). Szuicid késztetéseim vannak ugyan, de nem szándékozok engedni nekik. (Extra terápiás feladat az ebből fakadó bűntudat kezelése.)
Kaja Bordevich Ballo-t gyógyultnak nyilvánították, mert a felszínen tünetmentesnek látszott - és bennfentesként, a saját tapasztalataimmal összevetve szeretném bemutatni, hogy a látszólag "gyógyult" páciensnek esetleg még a szakszerű segítség sem oldotta meg az evési zavara hátterében álló pszichés problémákat.

Kaja Bordevich Ballo egy norvég lány volt, idén lenne 30 éves, ha élne még.
Azonban örökre húszéves marad, ugyanis kivetette magát az ablakon, miután kézhez kapta egy szekta (ál)tudományos személyiségtesztjének eredményét, mely szerint ő instabil, felelőtlen, hiperkritikus, hiányzik belőle a harmónia, ráadásként nagyon alacsony az intelligenciája.

A rövid búcsúlevélben, amelyet hátrahagyott, bocsánatot kért, és azt írta: "nagyon szeretlek Benneteket. De semmit nem tehetek."

A halálesetet követően az illető szekta ellen pert indítottak: ugyanis a lány közvetlen környezete egybehangzóan ragaszkodott ahhoz a véleményéhez, miszerint Kaja rendkívül jó hangulatban volt a tragédiát megelőző időszakban; egyértelműen rendben voltak a dolgai, nem tűnt sem depressziósnak, sem nem utalt bármi arra, hogy készülne valami végzetesre...
Mindebből egyértelműnek tűnhetne a következtetés: Kaja Bordevich Ballo haláláért a szekta felel.

Édesapja a tragédiát követően könyvet írt leányáról; a könyvben részletezte, hogy gyermeke milyen erős akarattal lett úrrá az anorexián.
Végigolvastam a könyvet, és rengeteg ponton villogott bennem a vészjelző: ez a lány távolról sem volt gyógyult! Rengeteg motívum nagyon ismerősen hatott a számomra, és meggyőződésem: noha a lány kifelé egyértelműen tünetmentesnek látszott, a könyvben olvasottak alapján az a benyomásom alakult ki, hogy a restriktív zavarok hátterében rejlő alapproblémákat - önértékelés, szeretethiány, teljesítménykényszer, "soha nem lehetek elég jó", megfelelési mánia - nem sikerült megoldania.

A szülők helyében - a szekta mellé - tehát én azokat a szakembereket is pereltem volna, akik a lányt gyógyultnak nyilvánították. Ezt evési zavaros sorstársként gondolom így. A tény, hogy valaki jókedélyűnek és oldottnak tűnik az öngyilkosságát megelőző napokban, nem feltétlenül értékelhető jó jelnek (sok esetben az áll a hirtelen beállt pozitív hangulatváltozás hátterében, hogy az öngyilkosjelölt végre döntésre jutott, és a "nemsoká vége lesz" gondolata megkönnyebbülést ad). Ebben az esetben valószínűleg soha nem fogjuk megtudni: a lány tervezte-e az öngyilkosságot egyébként is, vagy a szekta tesztjének eredménye "csak" megerősítette az elhatározásában.

A könyv olvastán rendkívül kegyeletsértőnek éltem meg, hogy Kaja evési szokásai precíz részletességgel kerültek ismertetésre.
Ezt egyrészt azért találom kegyeletsértőnek, mert evési zavaros lelkiállapotban az ember ezt rendkívül intimnek, személyesnek éli meg; körülbelül olyan érzés, mintha valakinek a hálószobatitkait szellőztetnék a halála után :(
Másrészt - és ez már kifejezett dühöt váltott ki belőlem - számomra sajnos "trivi", hogy az evési zavarok soha nem az evésről szólnak; ez csak a jéghegy csúcsa. A problémát nem a táplálkozási magatartás bizarr, önpusztító, egészségtelen mintázatai jelentik.
S sokan vannak, akik éppen az evési zavarukból "nyernek" olyan szintű biztonságérzetet - vagy legalábbis ennek illúzióját -, amely lehetővé teszi számukra, hogy a mindennapokban funkcionálni képesek legyenek.
Ezért tehát azt feltételezni, hogy valaki "ügyes kislány, szépen eszik, meggyógyult", illetve "ügyes kislány, tud funkcionálni, meggyógyult" - tragédiákhoz vezethet.

Kaja Bordevich Ballo gimnazista korában lett evési zavaros.
Miután a nővére fogadott a szüleikkel ezer koronában, hogy egy hónapig ki tudja bírni csokoládé nélkül, Kaja szólt a szüleinek, hogy ő is szeretné megcsinálni ezt a fogadást. (Bevallom: nekem már itt elkezdődtek a kételyeim. Nem találnám szerencsésnek, semmilyen körülmények között, az önmegtartóztatás ilyen szintű jutalmazását.)
Azonban a fogadás időtartalmának lejárta után is tovább folytatta az önmegtartóztatást; egyre több és több mindenről mondott le, közvetlenül az édesség után a húsról. (A hallevest azonban még a legsúlyosabban restriktív időszakaiban is elfogadhatónak tartotta, tehát nem volt igazi vegetárius. Úgy látom, jellemző anorexiás dolog, ürügynek használni a vegetarizmust a restrikcióhoz.)
A mennyiségeket tekintve is egyre szigorúbb és szigorúbb korlátokat állított fel - például egy tojásnyi nagyságú krumplinál több soha nem lehetett a köret a főételhez -, és a "sztereotip anorexiás" helyzet alakult ki: annak érdekében, hogy egyáltalán bármennyi étel elfogyasztására rá tudják venni, a környezete kénytelen volt az ő szabályaihoz igazodni. (A kételyeim itt folytatódnak. Csak azért gondolom azt: "ha én szülő lennék, elgondolkoznék azon, hogy vajon mit akar ez a gyerek ilyen kétségbeesett elszántsággal bizonyítani?" - mert tizenhárom év evési zavaros tapasztalattal rendelkezek?)

Sajnos "sztereotip anorexiás" a történet folytatása: pszichiátria, kórházi kezelés, paraszuicid kísérletek, önsértés, szökés a klinikáról.

Ballo apuka részletekbe menően ecsetelgette gyermeke "felépülését", diadalként mutatva be, amikor "Kaja végre nem volt többé vegetárius".
Ezt vegánként is, tünetmentes evési zavarosként is vérlázítónak találom. A vegetarizmus patologizálása egy elképesztően tudatlan dolog. A veganizmus eszméje ugyan nem tartozik szigorúan véve ennek a cikknek témájához, de személyes véleményem szerint semmilyen formában nem tekinthető sikernek, ha valaki visszaszokik az állati hullák fogyasztására. (Igaz, ez a lány a legsúlyosabb időszakaiban sem volt vegetárius.)
Ebben az esetben azt mondja a számomra a "sikertörténetnek" ez a részlete: Kaja okos, szófogadó jó kislányként megtanulta, hogy szépen kell enni, és meg is simizték érte a buksiját, hogy milyen okos kislány. Husikát is, mert a nagyok azt mondták. És akkor ő szót fogadott, és visszaszokott a húsevésre. Természetesen ökológiait, mert egy finomlelkű lény nem eszik megkínzott csirkéket.

(Az öko-csirkéket lábuknál fogva fellógatni, a fejüket elektromossággal töltött vízbe mártani, a torkukat elvágni és fejjel lefelé kivéreztetni nem minősül kínzásnak egy finomlelkű állatbarát számára, nyilván. Csak mi vegánok vagyunk oly hülyék, hogy véleményünk szerint az állat levágása állatkínzás, függetlenül attól, hogy milyen bukolikus bájú szivárványfarmon biztosítottak neki szép életet néhány hétre, mielőtt elérte a vágósúlyt. /off)


Jó kislány lett tehát, szépen evett, és gyógyultnak nyilvánították, annak ellenére is, hogy antidepresszánsokkal tartották a hétköznapokban működőképes állapotban.
Meggyógyult. Mosolygós lett, kikerekedett az arca, húst is evett, tehát senki ne aggódjon.

Az aggályaim az állítólagos gyógyulással kapcsolatban már ott elkezdődnek, hogy Ballo apuka megemlítette a könyvben: Kaja előszeretettel fogyasztott tésztát, kagylóval. (Nyilván ebből is az ökológiait választotta. Sírok!)
Evési zavaros tapasztalataim alapján azt kell mondanom: erős a gyanúm, hogy Kaja "gyógyulása" valójában tünetváltást jelenthetett. A gyógyuló anorexiásnak van a legnagyobb esélye arra, hogy bulimiássá váljon, kiváltképp, ha szakszerű segítséget kap és rákényszerítik, hogy tanuljon meg szépen enni!
Evési zavaros elmeállapotban az ember a tésztát jellemzően bűnös ételnek találja és az egyik legerősebben asszociálja a bűntudattal. Viszont - könnyű kihányni.

Kaja Bordevich Ballo a "gyógyulása" után elnyert egy franciaországi ösztöndíjat.
Nice-ben találkozott a szekta képviselőivel, akik beinvitálták a helyi központjukba, kitöltették vele az "ingyenes" személyiségtesztet... ó, a kitöltés tényleg ingyenes volt, de az eredmény kézhez kapásáért fizetni kellett, nem keveset.
Szerencsétlen lány tehát jó pénzért "tudhatta meg", hogy milyen "kártékony, értéktelen" egyén is ő! Két órával később kivetette magát az ablakon és meghalt.

Józan ésszel az ember azt mondaná: senki nem lesz öngyilkos egy szekta kétes hitelességű személyiségtesztje miatt. (Az illető személyiségteszt egyébként gyakorlatilag bárkinél kimutat valamilyen "személyiségtorzulást", szerintem még a dalai lámát is szupresszívnek találná.)
Ezért azt gyanítom: Kaja Bordevich Ballo esetében a teszt eredménye valószínűleg csak utolsó utáni csepp lehetett a pohárban.
Akármilyen hitelesen is alakította a gyógyult ügyes kislányt, az édesapja visszaemlékezései közül több is interferál a saját élményeimmel. Sok helyütt kigyulladt a piros lámpa a fejemben.

A perfekcionizmus, a teljesítménykényszer, a "soha nem lehetek elég jó", illetve "az elfogadható a tökéletesnél kezdődik" attitűd mindvégig megvolt ebben a lányban.

Édesapja büszkén említette: "ha egy nehéz franciatesztben három hibát ejtett, ez neki már nem volt elég jó."
Csak bólogatni tudtam ennek olvastán: ó igen, ezt ismerem én is.
Mire meg mertem szólalni norvégul, már réges-régen vitaképes voltam a kedvenc témáimból, csináltam egy rahedli műfordítást, továbbá felfedeztem, hogy az interskandináv kommunikáció milyen szórakoztató dolog (tehát "kicsit" túljutottam azon a szinten, hogy "külföldi vagyok, hétköznapi helyzetekben meg tudom értetni magamat").

Nem evési zavarosként, hanem zenerajongóként és szuicid gondolatokkal élő személyként állok őszinte értetlenséggel az előtt: miért nem villogott senkinél a vészjelző annak kapcsán, hogy Kaja kedvenc száma Eric Claptontól a Tears In Heaven volt?
Tudniillik ezt a számot Clapton a kisfia emlékére írta, aki kizuhant egy felhőkarcoló ablakából.
Senki nem aggódott? Senki nem kérdezte ezt a lányt: miért jelent Neked ennyit éppen ez a szám?

(Az én kedvenc számaim annyira önmagukért beszélnek, hogy ez kommentárt nem is igényel. Elkezdhetném sorolni a kedvenceimet - olyan zenekaroktól és régi barokk komponistáktól főleg, akiknek a többség nem hallotta még a nevét sem -, de maradjunk annyiban: a legtöbb kedvencemhez képest a Sisters Of Mercy, The Cure vonulat életvidámnak, üdének tetszik.)

Teljesítménykényszerből a "gyógyulás" után sem volt hiány. Kaja szabadidejében sziklát mászott, hogy bizonyítson. Megdicsérték érte, hogy milyen ügyes és törekvő.
(Azt hiszem, ez párhuzamba állítható az én publikációimmal. Ugyan nem pusziért írtam őket, ugyanis még azt sem kaptam értük, de a webstatisztikák azt mutatják, hogy valami haszna talán mégiscsak van ezeknek a tartalmaknak.)

A legsúlyosabb - és véleményem szerint legtöbbet mondó - párhuzam azonban a személyiségteszt kérdésében rejlik.

Olyan súlyos negatív minősítéseket, amilyeneket az említett személyiségteszt eredményeként kapott ez a lány, még ép önértékeléssel sem valószínű, hogy jól tudná fogadni bárki. Fiatalon, sérült önértékeléssel, antidepresszánson élve, és ráadásul külföldön, ahol az egyetemi kollégáin kívül senkire sem számíthatott, érthető, hogy Kaja teljesen összetört a teszteredmények láttán.

Én viszont a saját apámtól (akivel akkor már évek óta nem találkoztam, mert elhajtott a néhány alkalommal, amikor kerestem vele a kapcsolatot... Később, 2014-ben szórakozott velem egy kicsit, aztán ismét eldobott, mint a múlt egy romját) kaptam ehhez fogható minősítéseket 2007 tavaszán. Az alábbi árnyalatnyi különbségekkel:

a.) nemhogy nem nyilvánítottak gyógyultnak, de ekkoriban napi 500 kalórián éltem, hangokat és szagokat hallucináltam, s ennek megfelelően csúnyán is néztem ki;
b.) velem még egy kamu személyiségtesztet sem kellett kitöltetni annak érdekében, hogy jellemhibáim hosszú sora nyilvánvalóvá váljon;
c.) nem ugrottam le sehonnan, sem más módokon nem intéztem el magamat. Ezért viszont azzal fizetek, hogy 2007 tavasza óta - mióta kézhez kaptam azt a részletes jellemzést, amely azt fejtegeti, milyen selejt is vagyok emberileg - szerencsére nem kellett még fizetnem sem érte - úgy apám születésnapja, mint a tőlem jóval értékesebb, felvállalható és biztosan jobban szerethető mostohalánya születésnapján újult erővel vesz elő a bűntudat, amiért még mindig a világon vagyok;
d.) állandósult a testképzavarom: ugyanis tudat alatt állandóan az diktál, hogy már régen meg kellett volna halnom, már szkeletalizálódniuk kellett volna a maradványaimnak is. Tehát leegyszerűsödött a képlet: csak akkor nem leszek túlsúlyos, ha már csak a csontjaim maradnak.

Ezzel együtt "kifelé tünetmentes" vagyok; fogyókúra üzemmódban már vagy két éve nem voltam, más formájú ételabúzust pedig, őszintén szólva, nem emlékszem, mikor követhettem el utoljára.