Ride the dark side, search the Soulside!

Lélek szféra

Egyéb

Megint csak hangosan gondolkozok

Ezúttal épp azon: a boldogtalanság és az önutálat már évtizedek óta trendi.

Már a könyökünkön jön ki ez a téma, hogy “mit csodálkoznak azon, hogy népbetegség az evési zavar, ha egyszer fogpiszkáló modelleket tesznek a címlapokra”… de a dolog egyáltalán nem újkeletű. A tendencia sem, hogy a topmodellek mélységesen boldogtalanok.
A hatvanas években két, nagyon “felkapott” modell vált ismertté: Twiggy Lawson (balra) és Penelope Tree (jobbra).
Hadd legyen a társadalomtudományi elemzőemberek feladata, hogy fejtegessék, ez mekkora lázadás volt a hatvanas években a hagyományos női szerepek és sztereotípiák ellen—az ötvenes évek sztárjai még dús idomúak, nőies alkatúak voltak, többnyire lenyűgöző mosollyal, hozzá szép cuccokban, azzal az old school “keményhullámos” hajjal és az ajkakat is hangsúlyozó sminkkel.

Ehhez képest, a hatvanas évek két legemlékezetesebb sztármodellje—akkori normák szerint—meglehetősen “nyeszlettnek” és “nőietlennek” számított (igaz, ma már nem jelentenének komoly thinspo-t egyetlen anorexcica számára sem, elnézést), emellé olyan unottan, spleenesen tudtak a kamerába nézni (igaz, ma már ez is megszokott: biztosan sokszor láttátok azt a bamba, üres “modelltekintetet”), ráadásnak a szemeket agyonhangsúlyozó smink, meg a rövid, fiús, illetve szorosan hátranyalt haj… el tudom képzelni: a megszokott normákhoz képest ez egészen megbotránkoztatónak és újszerűnek minősülhetett.

Két kérdés motoszkál bennem az egésszel kapcsolatban:
1.) A modern nőideál attól nőideál, hogy nőietlen? Az ideális nő nem nőies és nem mutatja a kedvességnek még a látszatát sem?
(Igen, kérdezem ezt én, aki nehezen kezdek el mosolyogni, és a mai napig a frász töröget, ha van már egy kis csípőm, és komoly eredménynek tekintem, hogy el tudom magamat viselni hosszú hajjal. Valószínűleg éppen ezért érint a kérdés ennyire érzékenyen.)
2.) Jó, értem, hogy a képeken nem látszik ez egyértelműen, de éppen mindkét szupermodellről tudni lehet ma már, hogy egyáltalán nem voltak boldogok, vagy a külsejükkel elégedettek.
Twiggy Lawson legalábbis egy interjúban azt állította: “azt gondoltam, mindenki teljesen megbolondult körülöttem—én magam ugyanis ki nem állhattam, ahogyan kinéztem.”
Penelope Tree—aki ma már jobban szereti, ha nem az egykori modellkarrierje miatt ismerik, hanem az azóta folytatott humanista tevékenységéért—pedig arról mesélt: a fantasztikus látszat ellenére nagyon rossz gyerekkora volt; az anyját mindenki csodálta, hogy micsoda mintaszülő, de maga Penelope soha nem tudta, milyen érzés, ha az embernek igazi, megértő anyja van.
Nem tudom értelmesen elmagyarázni, de az ilyen történetek bennem azt a benyomást keltik: ezek szerint trendi a boldogtalanság? Nem kizárt, hogy nincs igazam, vagy vetítgetek, de akkor is.